A gyűlöletbeszéd

Most már tényleg „be vagyok ájulva”. „Szegény náci gyermekünkkel” (idézet T. G. M.) a reggeli tévécsevejben a Havas is eszmét (?) cserélt, én meg szégyenszemre átaludtam az ígéretes duettet. Meglehet, hogy kedves és normális olvasóink többsége csak a képernyőre került eseményekből értesült a Magyarországon – jelentős mediális rásegítéssel – hetek alatt sztárrá vált egyetemista lány, Bácsfi Diána Szálasi-rajongásáról, s az eme eszmei rajongásból újjászült hungarista mozgalom nyilas szimbolikával kelő és fekvő emberpéldányairól. (Egy nyilvános karlendítésért azóta jól el is ítélték, tíz egész napra...) A történelmi leckét mégis hanyagolnám. Aki – vagy akinek a hozzátartozója – meg- és túlélte a fasizmust, az nagyon is érzi a kezdő tétet, aki pedig szerencsés módon még utódként sem volt részese a borzalmaknak, vagy elhiszi, vagy fizessen be egy auschwitzi terepkirándulásra... A „kezdő tét” ebben az összefüggésben persze semmitmondó, a neonácik, a hungaristák (vagy más fajgyűlölők) a kirekesztő fasisztoid szimbólumokat szép új jövő(kép) híján használják – nyugtat az elemző, a történész, a pszichiáter. Nem vagyok nyugodt. Holott tudom, hogy a demokrácia egyik alapfedezete a szólásszabadság. Vagyis mindenki fújhatja a magáét, ott hadonászhat, ahol csak akar, azt irkálhat, amit csak akar, és röpirományát ott osztogathatja, ahol csak... Ahol csak akarja? Kérem! Fiatal felnőttként (nyolcvanas évek) elég bajom volt azzal is, hogy magyar vagyok a (cseh)szlovákok között. Igaz, csak egyszer köptek le, a pozsonyi nyolcas villamoson, amikor munkából hazafelé menet magyarul beszélgettünk a kolléganőmmel. De senki más utas nem védett meg, pedig a nyálköpő egyed szagolhatóan mosdatlan volt, és száját-leheletét-mondatait még a tömény alkohol sem fertőtlenítette. Letöröltem. Szlovák barátaimnak nem szóltam a nyálbotlásról, tudtam már, milyen pirulni a „mélynemzeti” kilengések miatt. Az ellenségkép-keresés ugyanis nemzet(köz)i virtus, és olyankor szokott igazán vulkanizálódni, amikor „közös dolgaink” már éppen rendeződnének. Hát kinek jó a fajtisztázatlan nyugalom, tette fel karlendítő szónoki kérdését a Szálasi-féle Hungarista naplóba hülyült új generációs honleány. S ki hitte volna, hogy erre Komárom városának néhány selejtes emberpéldánya bónuszban is reáharap?! A „mi” Komáromunkról beszélek, a Jókai színházas, immáron egyetemi városról, ahol a színházi évad nyitógáláján pár bérenc röplapokat osztogatott a neves művészeti vezető, Verebes István ellen. Nem a munkáját, a feltételezett vallási hovatartozását kifogásolva! A Verebes zsidó, tehát mennie kell alapon. (Megengedem, nekünk nincsenek is hungaristáink. A komáromi papírterrorért majd felelősséget vállal az Al-Kaida, az Al-Hungaroizé, esetleg a Bédiána Al-Ja.) Na most, a Verebes kereszténységéről, zsidóságáról, mohamedán hitéről lehetne ugyan vitát nyitni, de minek?! Hogy ki milyen vallású, az egyedül a Jóistenre tartozik, ő pedig nem szórólapokon szokta közzétenni a véleményét. Verebes István egy kivételesen tehetséges, a szakma nemzetközi fórumain is elismert magyar színházi rendező. EZ, ez bánt valakit?! Hogy a söpredék előtt nem rázogatja a keresztlevelét, vagy nem fohászkodik Jahvéhoz, Allahhoz?! Hogy időnként nagybetűs, máskor meg csupa kisbetűvel (is) írható ember?! Bevallom, az én fejemben érettebb felnőttkoromig (kilencvenes évek) meg sem fordult, hogy olyasmire figyeljek, ki a zsidó és ki nem. Magyarországon értelemszerűen nincs magyar kisebbség, ők abba kötöttek bele, amit találtak. Az izraelitákba. Van erre példa, mondjuk, az angol történelemben (és másutt) is, de engemet mint magyar anyanyelvű és nemzetiségű felnőtt szlovák állampolgárt igenis felháborítanak a Bácsfihoz hasonló szédült tyúkok, a sloták és malíkovák, vagy az olyan „számonkérő” mélynemzeti dumák, amiket az én kisebbségi nevemben is löknek. Akár valamelyik parlamentben, akár az utcán. Ez utóbbi pár mondatot felmondtam a fiamnak is, de ő rám se figyelve csak egy OK-t intett a nemzetközi kereskedelmi jogot taglaló tankönyve mögül. A lányom meg azzal reagálta le a „drámát”, hogy a Verebes tényleg jó fej, de azért az ő férfiideálja mégis Willy Smith. És hogy ne gyűlöletbeszéljek, inkább dolgozzam... Igen. „Dolgozni kell. Az életért. Embernek lenni nagy betegség. És sajnos gyógyíthatatlan is...” Lám, valóban megfertőződtem, Rejtő Jenő-idézetek jutnak az eszembe. Aki mellesleg magyar Nobel-díjas zsidó író is lehetett volna, ha nem hurcolják el a nyilasok. Nem érte meg. Az ilyet pedig semmilyen nemzet nevében rémálmodozó ember nem akarhatja ismét. Ugye?