A gyertyák lángja mellett

Amikor a fel-feltámadó őszi szél mint játékos kobold örvénylőn kavarja a kupacba gyűlt rozsdás leveleket, és a hűvös reggeleken borzongva dugjuk zsebre ökölbe zárt ujjainkat, megérkezik hozzánk az elmélkedés és emlékezés szép ünnepe, a halottak napja. Ahogy hosszú láncot alkotva hátunk mögött sorjáznak az éveink, mindinkább nyilvánvalóvá téve saját elkerülhetetlen sorsunkat, valahogy egyre fontosabbnak tartjuk, hogy foglalkozzunk az előttünk elmenőkkel.

Gyermekkoromban, amikor ez az ünnep számomra a halott falomb földet borító, zizegő szőnyegét, a temetőt átjáró kesernyés füstöt, a remegve imbolygó ezernyi apró gyertyalángot jelentette, nem érintett mélyebben, alig figyeltem rá. Természetesen kijártunk a közelben lévő csendes, lombokkal árnyékolt temetőbe, melynek elmúlásszaga volt. Nem volt riasztó vagy félelmetes, egyszerűen csak létezett, része volt az életünknek. A felnőttek halkan váltottak néhány szót, a távolabbról jött rokonok üdvözölték egymást, és a családról érdeklődtek. Fojtott hangú beszélgetés az elhunytakról, régmúlt történetek, családi históriák merengő, befelé forduló arckifejezéssel. Barátok, szomszédok, rég látott ismerősök léptek el lassan a családi sírok mellett, odabólintva és újabb történeteket keltve megjelenésükkel. Mit tudsz róla? És a felesége? Már tavaly meghalt? S mi gyerekek egyáltalán nem tartottuk furcsának, hogy ezen a napon szinte minden a halálról szólt. Ez a nap valóban a halottaknak szentelt ünnep volt. Nem a halált ünnepeltük, amiről nekünk korunknál fogva csupán valami sejtelmes, meghatározhatatlan fogalmunk volt, hanem családunk elhunyt tagjaira emlékeztünk, melyek közül néhányat személyesen már nem is ismerhettünk. De ismertük helyüket a családban, ismertük a róluk szóló, generációról generációra szálló történeteket, szállóigévé váló mondásaikat, amelyek unos-untalan felröppentek a beszélgetésekben. Hazaérve azután körülültük az asztalt, és gyertyákat gyújtottunk a család távol lévő halottaiért, akik nem a helyi temetőkben nyugodtak. Elsősorban az apai nagyapámért, akit én csupán képről ismertem, s aki valahol Galíciában nyugodhatott, ha egyáltalán elföldelte valaki. A családi legendárium őrzi a kenyerespajtása által elbeszélt történetet. Az első világháború északi frontján, az orosz offenzíva elől visszavonulóban a sebesült nagyapám nem bírta már a marsot. Nem akarván tovább terhére lenni bajtársainak, kérte, hagyják csak magára. Pajtásának az az utolsó képe róla, hogy puskáját megfordítja, szuronyát a földbe döfi, és rátámaszkodik. Ottmaradt végleg a galíciai hómezőn. (Talán annyi idős lehettem, mint ő, amikor azon a vidéken jártam turistaként. Néztem az akkor nyárban fürdő dombokat, és elképzeltem, amint az elcsigázott, félig megfagyott katona pillantását az ég felé emeli, s az utolsó sóhaj hagyja el kicserepesedett ajkait. Nyugodj békében, nagyapa – mondtam, s néhány szál vadvirágot tettem a limanowai emléktábla tövébe.)

Az értelmes emberben – kiben előbb, kiben később – felmerül a lét nagy titkainak keresése. Mi végre is vagyunk? Mi értelme van ennek az egésznek, amit életnek neveznek? És persze mindenki szeretné, hogy ne múljon el nyomtalanul, mint egy kósza bárányfelhő. Nyomot kell hát hagynunk magunk után a világban, hogy emlékezzenek ránk. Amint jó emlékű ferences oktatóim tanították: „Fényt hagyni, mint a Messiás...”

Számomra ma már ennek a megőrző-megtartó emlékezésnek ünnepe a halottak napja, amikor fejet hajtunk a sokféle sorsú előd előtt, s mosolyogva bólintunk: Kedveseim, nem múltatok el nyom nélkül, bennünk és az utánunk jövőkben éltek tovább!