„A gyermekemnek azt kívánom, normális élete legyen” – interjú a Fehér Holló díjas menekülttel

Azóta többször megtámadták bőrszíne és a vallása miatt. Verbálisan és fizikailag is bántalmazták az utcán, a villamoson és egy orvosi rendelőben. Kevesen segítettek neki, ő azonban nem adja fel a harcot. Khadra Abdilével beszélgettünk. Ősszel ön volt a Fehér Holló díj egyik díjazottja, amelyet elsősorban a kölcsönös szolidaritás és tisztelet értékeinek közvetítéséért miatt kapott meg. Hogyan fogadta a hírt? Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy megkaptam a Fehér Hollót. Először is meglepődtem, de nekem és a kisfiamnak nagyon sokat jelent ez a díj.  Miért döntött úgy, hogy Szlovákiába jön? Itt kaptam menedékjogot.  Amikor 2013-ban Szomáliából a hazánkba érkezett, kapott valamilyen segítséget?  Nagyon sok segítséget kaptam azoktól, akik akkor körülvettek. Nagyon kedvesek voltak a rendő­rök is – elfogadtak és segítettek, talán azért is, mert egyedül, egy gyermekkel jöttem. Mindenki nagyon megértő volt, és, aminek különösen örültem, sok barátot szereztem, akik nagyon segítőkészek. Nekik köszönhetem, hogy találtam szállást a menekülttáborokban. Visszagondolva, ez nagyon szép időszak volt.  Önt és családját Szomáliában üldözték. Mi történt a családjával? Hol van a férje? A fiamon kívül az egész családom Szomáliában él, beleértve az anyukámat, a nővéreimet és a férjemet. Szomáliában nem egyszerű a helyzet, ők mégis ott maradtak. A férjemmel még nagyon fiatalok vagyunk, és később újra együtt szeretnénk élni, mint egy család. Szeretne utánunk jönni az Európai Unióba, már el is kezdte intézni a papírokat, azonban ez még nagyon hosszú folyamat lesz.  Milyen a helyzet Szomáliában? Miért muszáj elmenekülniük onnan az embereknek? Szomáliában kritikus a helyezet. Az első emlékeim hatéves koromból származnak, már akkor is nagyon rosszak voltak a körülmények. A 80-as és 90-es években azonban tovább romlott a helyzet, miután kitört a polgárháború. Rengeteg fiatal, úgy mint jómagam is, elmenekült. És, ami a legrémisztőbb: mindenkinél van fegyver, nőknél és gyerekeknél is. Ön megkapta nálunk a menedékjogot. Szembesült valamilyen nehézségekkel a hivatalokban? A hivatalokban az ügyintézés során szerencsére semmilyen problémával, nehézséggel nem találkoztam. Nagyon sok segítséget kaptam azoktól az emberektől, akik itt Szlovákiában a menekültekkel dolgoztak. Segítettek nekünk abban, hogy itt maradhassunk, és segítettek beilleszkedni a közösségbe, például olcsó óvodát találni a gyerekeknek.  A múlt évben csúcsosodott ki Európában a migránsválság. Azóta önt többször is bántalmazták.  Összesen hatszor támadtak rám. Egyszer egy orvosi rendelő felé tartottunk a gyermekemmel. Velünk volt Emília, egy szociális gondozó is, aki segít a beilleszkedésünkben. Egyszer csak egy férfi elkezdett gúnyolódni velünk. A fiammal megdöbbentünk, nem értettük, mi történik. Majd a férfi elkezdett köveket dobálni ránk, mire a fiammal beszaladtunk az orvos rendelőjébe, de Emília, akit szintén eltalált, kint maradt.  Hívtak rendőrt? Igen, de mire a rendőrség megérkezett, a férfi már nem volt ott. A rendőrök feltettek néhány kérdést. Az orvosnő, akihez járunk, szintén aggódva figyelte a történteket. Nagyon jólesett, hogy aggódott értem, beszélgetett velem, érdeklődött irántam.  Mi történt második alkalommal? Reggel nyolc óra volt, a gyerekemet elvittem az óvodába. Azután vásárolni mentem, és elindultam a villamoshoz. Ekkor megpillantottam egy férfit egy autóban, és arra lettem figyelmes, hogy kiabál rám. Sértő megjegyzéseket tett, azt kiabálta: „te fekete nő”. Inkább nem is figyeltem rá, miket beszél. Egyszer csak elkezdett olyan dolgokat kiabálni, hogy „megtalállak, és meg foglak ölni”. Ekkor megérkezett a villamos, és én azt hittem, ezzel vége. De ő valahová leparkolta az autóját, és felszállt a villamosra. Ekkor, ha jól emlékszem, fel akartam hívni valakit, de a férfi odajött hozzám és megütött, majd elkezdett fojtogatni. Úgy gondolom, ugyanaz a férfi volt, aki a megállóban kiabált velem. Segített önnek valaki? Egy nőtől kaptam segítséget. Amikor látta, hogy megsérültem, odajött hozzám, felkapta a sálamat és segített felállni. De én ekkor már úgy megijedtem, hogy elkezdtem sírni. A villamosvezető szintén kijött megnézni, mi történik. Hangosan meg is kérdezte, mi a baj, de senki nem szólt semmit. Egyedül az a hölgy, aki segített, érezte át a helyzetemet, s látta, hogy nem vagyok jól. Vigasztalt, és azt mondta, sajnálja, ami történt. Végül kihívtuk a rendőröket, s a fiatal hölgy elmesélte nekik a történteket. Sajnos rajta kívül senki nem volt hajlandó segíteni.  Ezek után nem érezte azt, hogy el akar menni?  Nem tudnék elmenni, itt kaptam menedékjogot.  Szeretne visszatérni Szomáliába? Most még nem. Szomáliában változatlan a helyzet.  Milyen álmai vannak? Remélem, hogy a férjem egyszer csatlakozik hozzánk és mindannyian együtt lehetünk. A másik álmom pedig az, hogy tanulhassak, hiszen még nagyon fiatal vagyok. A gyermekemnek pedig azt kívánom, hogy normális élete legyen. Ez sajnos Szomáliában még nem volna lehetséges. Németh Viktória