Szabó Lőrincről még a gimnáziumban sem sokat tanultunk, nem szólva az alapiskoláról.
A gyermek egyszer úgyis felnőtti magasságokba ér
Sőt akkor még azt sem furcsállottam, hogy ezt a költeményt a gyerekvers kategóriába sorolták. Az sem foglalkoztatott különösebben, hogy a nevelői célzatot emelték ki, meg a jövőnket lebegtették vele, általa az orrunk előtt – nehogy azon túl (mármint az orrunk hegyén túl, ahol még nem túr a kurta farkú kismalac, de ahol ki van téve a zsákutca táblája, csak mi még nem látunk odáig, legföljebb otthon emeltek néha föl, a magasba) lássunk, ne adj Isten, merészkedjünk. Olyan volt ez a rosszul besorolt vers, mint a Balog Andris nyakkendője (tartalmas egy költemény volt, mármint volt tartalma, folyt a háború, lebombázták Balog Andrisék lakását, a család menekült, de Andris, a példás pionír a lakásban felejtette a nyakkendőjét, visszament érte, ott lelte halálát, viszont a nyakkendőt a pajtások fölkötötték a zászlórúdra, és Balog Andris úgy nézett rájuk, mintha élne, mintha élne, a szavaló szeme könnybe lábadt, a zsűri is a szemét törölgette, hát persze, hogy ezzel lehetett nyerni). Pedig ez a vers nem olyan. A napokban mégis ezzel a nevelő célzattal jutott eszembe.
A reggel, főleg, ha elalszunk, keserű, kapkodós. Csak a gyerek ér rá. Komótosan mosakszik, még komótosabban öltözködik, azért egy percet, csak egyetlen icipici percet játszik, készülődése nem a karikacsapásra emlékeztet, igaz, ő már nem ismeri a pálcával karikát kergetni játékot, autók, várak, video- és számítógépes játékok – ez az ő nemzedékének világa, szerencse, hogy legalább a társasjátékokat szereti. Szóval, ilyenkor még a kávé is sokkal keserűbb, mint amikor komótosan, kényelmesen hörpölgetem a fotelben. A vége nagy vita lőn, mozogj, ne aludj, sietünk, elkésünk, mi lesz veled jövőre, ha iskolába mész, meg ehhez hasonló utálatos megjegyzések.
Hogyan lehet így beszélni egy gyerekkel – néz rám szemrehányóan, amire magamba szállok, elsüllyedek, aztán veszünk egy helyi Túró Rudit a szomszéd boltban, és megint szent a béke. Délután viszont megint rajtam a sor, nagymamázom, félúton találkozunk, mama munkába, mi hazafelé. Messziről meglát, vigyorog, rohan, kitárt karokkal, ahogy illik. Nagy-nagy ölelés, a világ legfinomabb puszija. Bocsánat, ne haragudj, hogy reggel mérges voltam, de tudod, siettünk, az ember olyankor ideges – szabadkozom. Ugyan, legyint, az nem volt semmi, rég elfelejtettem.
Talán mégsem volt olyan keserű a reggeli kávé. S még az is lehet, hogy a gyerek óriás lesz. Csak úgy, magától, s már megindult a növésben.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.