A gyalui cigányvajda visszaköveteli nyolc és fél kiló aranyát

A kolozsvári bíróság folyosóján rengeteg újságíró gyűlt össze. Varga Rudi, a gyalui cigányvajda perében kell az ítélőtáblának ítéletet hirdetnie, s mindenki kíváncsi a forradalom utáni Romániában egyedülállónak számító per kimenetelére.

Órák telnek el, a bírók még mindig tanakodnak. A sajtó képviselői lassan elszállingóznak, elfogyott a türelmük. Végül csak mi ketten maradunk Rudi bácsival a folyosón. Emlékszik rám, többször írtam már a nehéz helyzetben lévő cigányokat segítő, cigánygyerekek középiskolai és egyetemi oktatását támogató akcióiról. No és hogy annak idején, a nagyszebeni roma császár koronázási bankettjén egymás mellett ültünk. I. Gyula tróntermében ő adta a kezembe az aranydukátokból készült, drágakövekkel díszített császári koronát, amelyre – mint mondotta – gádzsó még nem tette rá a kezét.

Elmondja panaszát. Azért indított pert a román állam ellen, hogy a rendőrség által 1976 és 1988 között elkobzott csaknem tizennégy kilogramm aranyát visszakapja. Előbb, persze, kérvényeket írt és mindenféle beadványt, amelyek eredményre nem vezettek. Sikerült azonban 1992-ben kicsikarnia a Román Nemzeti Banktól egy papírt, amely azt bizonyítja, hogy aranyából annak idején a nyomozószervek nyolc és fél kilogrammot adtak át az államnak. A többinek nyoma veszett.

Varga Rudi most ezt a nyolc és fél kilót követeli vissza. Ez ugyanis családi öröksége volt. Ősei híres tímárok voltak, s keresetüket cigány szokás szerint aranyba fektették. Rudi ma is pontosan emlékszik a házkutatásokra, a vallatások kínjaira, amelyektől családja egyetlen tagja sem menekült meg. – Legjobban az fájt, amikor a nagyapámtól örökölt 409 osztrák aranydukátot elvitték. Meg az öreg nyolcvangrammos pecsétgyűrűjét – panaszolja.

Persze, az elkobozott arany az évek során furcsa módon „átváltozott”. A nemzeti bank által kiadott igazolvány csupa olyan tételt tartalmaz, amely soha nem volt Rudi bácsi tulajdonában. – Egyetlen aranydukát sem szerepel a banki papíron, a nagyapám gyűrűje sincs rajta, csupa vékony láncot, meg egy-két függőt írtak fel, pedig nekem ilyen darabjaim nem voltak – morfondíroz a vadja.

Mi történhetett? Kolozsváron az a hír járja, s ezt Varga sem cáfolja, hogy az akkori gazdasági rendőrség „aranyosztályának” munkatársai cserélték ki az értékes darabokat, s 1990 után az eredeti kincsből alapozták meg üzleti sikerüket. Az egykori hatóságiak közül néhányan ma multimilliárdos üzletemberek Kolozsváron. – Tőlem csak 22 és 24 karátos aranyat vettek el, régi aranyat, a banki jegyzőkönyvben pedig kizárólag 14 karátos ékszerek szerepelnek – méltatlankodik az öreg.

Aztán megsúgja: mindegy, adják vissza legalább azt, amit elismernek, azt a nyolc és fél kilót. Rossz sejtelmei vannak, nem fogják azt sem visszaadni. – De akkor Strasbourgig megyek – mondja ingerülten. Majd újra mérlegelve a dolgokat, reménykedni kezd. Talán a bíróság megszívleli, hogy nemrég a strasbourgi emberjogi bíróság egy buzaui személynek visszajuttatott másfél kilogrammnyi elkobozott ékszert, és még százezer eurónyi kártérítést is megítélt. Rudi bácsi erre alapozva kért a húsz éven át használt aranyáért százmillió lej kártérítést vagy kamatot, ahogy tetszik.

Az öreg nekidől az ablakpárkánynak, és rágyújt. Miközben beszélgetünk egyre gyakrabban csörren a mobiltelefonja. Román újságírók hívják a közeli büféből: – Még mindig semmi?

Persze, hogy semmi, az ítélőtábla hosszasan tanakodik. Az első fokon hozott negatív ítélet kihirdetését a bírók áprilistól júniusig halasztották. Aztán fellebbeznie kellett, s ha most sem adnak neki igazat, mehet Bukarestbe a legfelsőbb bíróságra.

Pedig már nagyon kellene az az arany. Rudi bácsi a tavasszal pártot alapított, mert a bukaresti parlamentbe bekerült roma képviselőknek szerinte semmi közük a cigánysághoz. Azok 1990 után vedlettek át romává, azelőtt románnak vallották magukat. A párt ahhoz kell, hogy a cigányság helyzetét tekintve valamilyen előrelépést kierőszakoljanak. Iskolák kellenének, tankönyvek, programok. Nem, az európai uniós pénzekből hozzájuk egyetlen garas sem jutott. Azt lenyúlták a bukarestiek, úgymond cigányprogramokra.

Hogy a pályázók kilencven százalékának semmi köze nem volt a cigánysághoz, az senkit sem érdekelt. Ha meghal egy szegény cigány, a család ma is a vajdához fordul; hiszen évtizedek óta tudják: tőle kapnak pénzt koporsóra, temetésre, papra. Majdnem négy óra lett, mire a bírók meghozták a döntést. Bevonultunk a tárgyalóterembe. Varga Rudi levette széles karimájú kalapját, s kissé lehajtott fővel, állva várta az ítéletet. Fiatal bírónő olvasta fel a végzést: a törvény nevében a kolozsvári ítélőtábla elutasította Varga Rudolf keresetét. Indoklás nincs.

A gyalui vajda felnézett a plafonra, s illedelmesen, vigyázzba állva végighallgatta a többi perben hozott ítéletet is. Aztán rám nézett: – Mondtam, ugye, hogy itt sem adnak nekem igazat! ĺgy kapták az utasítást! – Majd alig észrevehető, kesernyés mosollyal az arcán feltette a kalapját. Bukaresten keresztül Strasbourgba tart.

Kolozsvár, 2001. november