A franciák legendás hadvezére

1789-ben, a forradalom kitörése után a rendkívül becsvágyó és tehetséges tiszt visszatért Korzikára, ahol a helyi politikába ártotta magát, ennek eredményeként a családnak 1793-ban nincstelenül kellett Toulonba menekülnie. Itt kezdődött Napóleon üstökösszerű pályafutása, hat év múlva már egész Franciaország teljhatalmú ura, tíz évvel később császára volt.

Tábornokból főparancsnok

Toulon akkor angol kézen volt, de a Napóleon által vezérelt tüzérség révén sikerül visszafoglalni. A sikerre Párizsban is felfigyeltek, tábornokká nevezték ki, s elnyerte Robespierre testvérének támogatását. A jakobinus diktatúra azonban 1794 nyarán megbukott, Napóleonnak Párizsban nyomorogva kellett megbízás után kilincselnie egészen 1795 őszéig, amikor monarchista felkelés robbant ki, és Paul Barras, a Direktórium legbefolyásosabb tagja őt bízta meg a rend helyreállításával. Napóleon stratégiai helyeken elhelyezett ütegeivel tétovázás nélkül beleágyúzott a tömegbe, a lázadás összeomlott, ő pedig megkapta a belföldi erők főparancsnoki tisztét. Ettől fogva Barras támogatását élvezte, olyannyira, hogy az ő volt szeretőjét, Joséphine de Beuaharnais-t vette feleségül. (Nagyon nem kellett nógatni, hiszen fülig szerelmes volt a nála hat évvel idősebb kreol szépségbe.)

A mézeshetek után Itáliába indult, ahol demoralizált, rongyos seregét a busás zsákmány reményének felcsillantásával hetek alatt összerázta, és tönkreverte az osztrákokat. A csatatéren bátorságról, a tárgyalóasztalnál diplomáciai és politikai érzékről tett tanúságot, Párizsba töméntelen hadizsákmánnyal érkezett vissza. A féltékeny Direktórium 1798-ban Egyiptomba küldte, itt is győzelmet győzelemre halmozott: elfoglalta Kairót, megszervezte a közigazgatást, de amikor a flotta vereséget szenvedett az angoloktól, csapatait magára hagyva villámgyorsan hazatért.

Örökös konzul, majd francia császár

Az egzotikus kaland növelte népszerűségét, így nem sokan tiltakoztak, amikor 1799-ben átvette a hatalmat. A világtörténelem legügyetlenebb államcsínye csak azért sikerülhetett, mert az országot zűrzavarba taszító Direktóriumban már senki sem bízott. Napóleon 1802-ben örökös konzullá, 1804-ben császárrá választatta magát, a koronát 1804. december 2-án helyezte – a Párizsba szólított VII. Pius pápa jelenlétében – saját fejére. Vele együtt mindenki lépett egyet előre: családtagjai császári hercegek és királyok lettek, hű embereiből új nemességet kreált, tábornokait marsallá nevezte ki.

Napóleon a tőle megszokott eréllyel és lendülettel csinált rendet. Centralizált közigazgatást épített ki, a megyék élére prefektusokat állított, polgári törvénykönyve módosításokkal ma is hatályban van, és világszerte átvették. Intézkedett a központi bank felállításáról, szigorú adórendszert vezetett be, konkordátumban rendezte az állam és egyház kapcsolatait – egyszóval létrehozta a modern államot.

A zseniális hadvezér sorra verte meg az ellene összekovácsolt koalíciókat, győzelmet aratott Ulmnál és Austerlitznél (1805), Jénánál (1806), Friedlandnél (1807), Wagramnál (1809). 1807-ben Nagy-Britannia (amely ellen 1803-tól zárlatot rendelt el) és Portugália kivételével minden európai ország szövetségese vagy vazallusa volt, testvére ült a nápolyi és holland, a vesztfáliai és nápolyi, a spanyol trónon. 1809-ben Ausztriába is bevonult, Győrnél mellékesen szétverte az utolsó magyar nemesi felkelést. A hatalmának tetőfokára érkezett Napóleon dinasztia alapításáról álmodozott, ezért elvált Joséphine-től és Mária Lujzát, I. Ferenc osztrák császár lányát vette feleségül. 1811-ben született meg fia, a Sasfiók, akit római királlyá nevezett ki.

A vereség és száműzetés

1812-ben követte el élete legnagyobb hibáját, amikor a világ addigi legnagyobb és legerősebb hadserege, a Grande Armée élén megtámadta korábbi szövetségesét, Oroszországot. Bár a borogyinói csatában hatalmas vérveszteségek árán győzött, a vállalkozás végül kudarccal zárult, a rettenetes orosz télben alig 15 ezer ember vergődött haza a büszke hadseregből. 1813-ban a hatodik ellene létrehozott koalíciótól Lipcsénél, a népek csatájában vereséget szenvedett, és 1814. április 4-én le kellett mondania. Császári címének meghagyásával Elba szigetére száműzték, a trónra a Bourbonok ültek vissza, és összeült az Európa jövőjéről határozni hivatott bécsi kongresszus.

Napóleon merész elhatározással 1815. március 1-jén visszatért Franciaországba, az ellene küldött seregek sorra átálltak, diadalmenetben vonult be Párizsba – ez volt a „száznapos uralom”. Hiába ígért békét, egész Európa felvonult ellene, s utolsó csatájában Waterloonál vereséget szenvedett; négy nappal később, 1815. június 22-én másodszor is lemondott a trónról. Ezúttal már biztos távolba, az Atlanti-óceán közepén minden szárazföldtől távol fekvő Szent Ilona szigetére deportálták néhány leghűbb emberével. Itt halt meg 1821. május 5-én, arcát azzal a kabáttal takarták le, amelyet a marengói csatában viselt. Halálának okán máig vitatkoznak: valószínűleg gyomorrák végzett vele, de számos összeesküvés-elmélet van forgalomban, a legnépszerűbb szerint megmérgezték.

Holttestét 1840-ben Párizsba szállították, ahol az Invalidusok Templomában helyezték el. (mti)