A fene akart háborút látni!

Putyin vandál inváziójának romboló valósága, hogy ezúttal a Kreml imperiális újfasizmusa kegyetlenkedik ugyanazon az ukrán földön, ahol és amelyen nyolcvan esztendővel ezelőtt Hitler fasizmusa pusztított… A putyini önkényuralom okozta bizonytalan jelen dilemmáit Bárdos Gyulával, a Csemadok országos elnökével egy tegeződős csevejben feszegettük.

Az Ukrajnában zajló háború 67. napján, egy mifelénk békés délelőttön beszélgetünk. Gondoltad volna valaha is, hogy a szomszéd államban apokaliptikus viszonyokat teremtő háborút fogsz látni?

A fene akart, akar háborút látni! Közvetlenül a második világháború után vagy az ötvenes években és a később született generáció végig abban az illúzióban élt, hogy bennünket feltételezhetően elkerül a háború. De Putyinnak az önös érdekeit érvényesítő birodalmi támadóháborúja most semmissé tette ezt a reményt. Helyette az aggodalom vált napjaink kísérőjévé.

Szerinted ez a háború, ha közvetve is, de a mi hétköznapi életünkbe szintén beleszólhat? És most nem csupán annak ártó gazdasági következményeire gondolok.

Egyértelműen. Már csak azzal, hogy szinte állandóan a háború felfoghatatlanul szörnyű híreit figyeljük. Hetek óta, ez a két-három hónapja még elképzelhetetlen valóság foglalkoztat bennünket. És hirtelen átértékelődött, más lett a jövőképünk is, ha a 21. század első negyedében Európában megtörténhet, hogy Oroszország agresszív katonai erővel letámad egy független államot. Úgy tűnik, keveset okultunk az előző évszázad tragédiáiból. Ez a felismerés nyomasztólag hat az emberre.

Az Ukrajnát sújtó háború képsorai mit árulnak el arról, hogy hová süllyedt az orosz sereg az emberiesség elleni bűntettek véghezvitelében?

Nagyon-nagyon mélyre, és aminek azért megvannak a Szovjetunió harminc évvel ezelőtti széthullásáig visszanyúló, félremagyarázhatatlan előzményei. Azóta néha kissé leplezve ugyan, ám a valóságban teljesen egyértelmű törekvéssel a nagy Oroszország, az egykori cári birodalom mai képviselői nem tudják eltűrni, hogy időközben beszűkült a geopolitikai hatalmuk és területük. Hogy ez megváltozzon, ahhoz tartósan különböző indokokat, taktikákat meg eszközöket kerestek/ keresnek. Olyanokat is, amelyekre nincs mentség, mert a megmagyarázhatatlant semmiképpen sem lehet megmagyarázni.

Elmaszatolható, hogy a velünk határos Ukrajna ellen az ENSZ Biztonsági Tanácsának egy olyan állandó tagja indított inváziót, amely Európa békéjét biztosító nagyhatalomként az 1945 utáni nemzetközi világrend egyik kialakítója, az akkori meghatározó nemzetközi békekonferenciák aktív „megmondó” résztvevője?

Ez csak súlyosbítja, még elképesztőbbé teszi a tagadhatatlan tényeket. És a dolgok tágabb értelmében is drámaibbá teszi a jelenlegi ukrajnai valóságot. De azért kritikusan nézek a jelen fontos nemzetközi szervezeteinek naivitására is, mert bizony közös mulasztás volt hagyni ennyire elfajulni a helyzetet. Például azzal hitegetni Ukrajnát, hogy Putyin országának „előterében” – és az élesedő nemzetközi viták dacára – záros határidőn belül NATO-tagállam lehet. A realitások ismeretében ez nem volt tisztességes. Persze, ez egy percig sem mentő körülmény Oroszország agressziójára! Annak hátterében ott a világos birodalmi szándék, a hatalomvágy, a pénz és az egyéni ambíciók diktátuma, amit nemzetközi szinten már régen nem lett volna szabad mosolydiplomáciával kezelni. Azt gondolván közben, hogy az imperiális törekvések jelein túl, amúgy sem történik semmi.

Megdöbbentél február 24-e, az orosz támadás reggelén? Netán a veríték is kivert?

Bizony igen. Bár eddig én szintén azok közé tartoztam, akik úgy gondolták, hogy a különböző viták és nagyotmondások megmaradnak a szóbeliség szintjén.

Putyin birodalmi gerjedelme Szlovákiát is elérheti?

Nem hiszem. Itt azért most felértékelődik, hogy Szlovákia NATO-tagállam. Ez már a kétezres évek elejétől Oroszország számára is tiszteletet és óvatosságot parancsoló körülmény. Ahol Moszkva az utóbbi másfél évtizedben muszklijátékot űz, az mind az Észak-atlanti Szövetségen kívüli terület.

Szerinted már régen tótágast áll a világ, vagy igazán csak most fordult ki sarkaiból?

Ez nyilván nézőpont kérdése. Noha tény és való, az eddig sem volt normál helyzet, hogy érdemben mindenki szemforgató félrenézéssel elintézte, ami 2008 óta történt. Elég akár Grúzia esetét vagy Ukrajna keleti régióiban történteket, az MH–17-es repülőjárat lelövését, a Krím annektálását említeni. A világ mindezt torokköszörüléssel lenyelte. Putyin mindezen fölbátorodva Ukrajnában egy villámháborúra készült, ami azonban az ukránok szívós védekezésének köszönhetően másként alakult.

Miért fontos, hogy világosan megnevezzük az agresszort?

Mert ez egy kiindulási pont. Ennek a brutális hadműveletnek alfája és ómegája. Egyértelmű ugyanis, hogy hatalmi játékról és birodalmi terjeszkedésről van szó, a civilizált világban megbocsáthatatlan gonosztettről. Mégsem teljesen fekete-fehér a kép, mert február 24-ét megelőzően Ukrajna sem volt éppenséggel a demokrácia bástyája! Elég belegondolni a kárpátaljai magyarok helyzetébe. Ettől függetlenül a katonai agresszió tűrhetetlen, és nem a lerohant Ukrajna támadta meg Oroszországot, hanem fordítva. Ennyi.

Szerinted a hazai társadalom miért nem tudatosítja komolyabban, hogy Szelmencen, Ugaron, Felsőnémetin túl, a szomszéd ország hadban áll?

Sokak szájából mifelénk is gyakran hallani az elfordulós „…ez nem a mi háborúnk”- at! Helytelen volna általánosítani. Én úgy tapasztalom, hogy az önzetlenség sokszorosan meghaladja az elfordulást, a közönyösséget. Sőt, a jóindulat Szlovákiában jócskán fölülmúlja az állam logisztikai képességét. A többség segítőkész, bár akad, aki ebből is politikai tőkét igyekszik kovácsolni önmaga számára.

Viszont tagadhatatlan, hogy míg Ukrajnában a csatatéren, nálunk a legelképesztőbb álhírekkel a szociális hálókon dúl a háború. Van gyomrod hozzá, hogy megnézd az ott olvasható tahó bejegyzéseket és fantazmagóriákat?

Azokat az én gyomrom sem bírja. De hát az internet mára a való világ része lett, mi pedig annak rabjai. Meg a kiszolgáltatottjai is. És ha ez már szóba jött, hát fölvetem: vajon az mit jelez, hogy akár a Twittert is csak úgy simán megveszi egyvalaki?! Hogy manapság nem az elvi princípiumok dominálnak, hanem a mértéktelen mohóság, a biznisz, a féktelen hatalomvágy az, ami a világot uralja. Így a világhálót is, amit pedig kitűnő dolgokra lehetne békés tónusban felhasználni. Ehelyett a gonoszkodásnak is nyílt pályája lett.

Rosszabb embert farag belőlünk, mint amilyenek alapjában véve vagyunk?

Igen, kár kertelni. Elég körbepillantani, hogy lásd: számtalanszor nem a tudás számít, nem az ismeretek, a reális tények, a szó jó értelmében vett érdekérvényesítés fontos, hanem a rákattintások, a lájkok száma. Mit sem tesz, ha valaki ostoba, akinek fogalma sincs a lényegről, csak lájkja legyen csőstül, lehetőleg toronymagasan neki a legtöbb, mert úgy a világhálón megvan a támogatottsága ahhoz, hogy házelnök, miniszterelnök, szakirányú tudás nélkül is miniszter, más befolyásos posztra „alkalmas” ember legyen. Hát nem abnormális ez, annak negatív következményeivel együtt?

A politikusokból így sok esetben csak bohóc, a gondolatból sértődés és nem párbeszéd lesz. Mentálisan pocsék állapotba került az ország?

Ebből a szempontból már régen lejtmenetben vagyunk. Ez a háború, az orosz agresszió a dezinformációk tömkelegével csupán rátett még egy lapáttal. Nehéz erre magyarázatot találni, pedig társadalmilag jó lenne a bajok lényegére tapintani. Arra, hogyan lehet a reális gondolkodás igénye helyett ilyen mélyre süllyedni, ha különben is rengeteg más égető gondunk van. Például a klímaváltozás és annak félreérthetetlen bizonyítékai. A jövő nemzedéket érintő alapvető gondok megoldása helyett szekértáborokba verődünk, közben mintha hátrafelé haladnánk és nem előre. Akik egy-két éve heves oltástagadók voltak, most hangoskodó Putyin-értők lettek, és ők a fotelban ülve is tudják a tutit. Én legalábbis úgy látom, hogy több vonatkozásban araszolunk rossz irányba.

Akár a barbárság felé? Szergej Lavrov április 25-én az orosz állami televízióban a harmadik világháború reális veszélyével fenyegetett!

Az ilyen kijelentéseket nem árt fenntartásokkal fogadni, különösen ha taktikai szempontból hangzanak el. Bár azok után, ami február 24-én elkezdődött, semmit sem jó kizárni. Miként az is egyértelmű, hogy parittyákkal nem lehet harcképtelenné tenni az oroszok tankjait, bombákat szóró repülőgépeit; ugyanakkor az Ukrajnának szánt állandó fegyverszállítmányok folyamatos növelése sem megoldás. Az Európai Uniótól viszont elvárnám, hogy határozottabb fellépéssel igyekezzen közvetíteni ebben a csúnyán elharapódzott konfliktusban.

Az EU-ban mégis akad ország, amely még ebben a hadihelyzetben is hintapolitikát űz Nyugat és Kelet, Brüsszel és Moszkva között. Ezt és a pávatáncot meg lehet ugyan próbálni, de a történelem azt mutatja, hogy hosszú távon ez ritkán szokott sikerülni. Hiszen ha valaki benősül egy családba, nem az a família fog őhozzá idomulni, hanem fordítva.

Így van. Csakhogy akkor a játékszabályokat is mindenki részére előnyösen kell megfogalmazni. Persze, az szintén jogos kérdés, hogy az új családtag akar-e beilleszkedni, vagy inkább csak visszaélni az új helyzetével. Részemről nem alibizmus, ha ezen a téren óvatos vagyok, mert úgy látom, hogy másak voltak az ígéretek az EU-csatlakozásunk előtt, a mai valóság viszont sok tekintetben más. Elég csak a költségvetési hiányok kérdéskörét nézni, azt, hogy mekkora különbségek vannak annak megítélésében a kis, illetve a nagy tagállamok között.

Visszalépve a „frontvonalra”! A háború miatt sokasodnak benned a megválaszolatlan kérdések?

Igen, egyre gyarapodnak. És sajnos egyre fajsúlyosabbak. Pedig nemcsak a béke, hanem az emberiesség, az alázat, a szeretet, a normalitás világába kellene visszatalálnunk. Ha nem akarjuk, hogy az emberi nem még meredekebb lejtmenetbe csússzon.