A feltétel nélküli szeretet ízei

A legkorábbi emlékeim Margit néni főztjéhez vezetnek vissza, ami az óvodai világ előtt volt. A túrós csuszás ebédek a Ki nyer ma? című műsor közben kerültek tálalásra, és reggel mindig volt túlcukrozott orosztea nagy bögrében. Ezen kívül még sok krétára, apró cérnaszálra és Géza bácsi nagy hahotázására emlékszem világosan.

Ez után a boldog időszak után jött az óvodai realitás, ahol erőszakos óvó nénik tejlevessel és más borzalmakkal akartak minduntalan megetetni, amit nem viseltem valami jól. Nagy megkönynyebbülésemre az iskolában Anci néni bennfentesként kezelt, és sok kakaó került a tésztámra, valamint mindig akadt dupla abból, amit szerettem, és sok mindent szerettem az iskola konyhájában.

A délutánokat és a hétvégeket ezekben az években több esetben a nagyszüleimnél töltöttem, ahol nagyapámmal ruszlit ettünk kenyérrel, amitől rettentően savanyú szagú lett a kezem, és mindig jó érzés kerített hatalmába, amikor sikerült egyben kivenni a hal gerincét. Ha néha az éjszakát is ott töltöttem, reggel meleg kifli vagy zsemlye várt ránk, és titokban kávéba mártott kockacukrot is kaptam. Később, amikor már elég nagy voltam, hétvégenként én szaladtam el biciklivel a frissen sült kalácsért vagy más hétvégi finomságért a nagyihoz, amelyek alapanyagai is általában házilag készültek. Nagy kedvenceim mindmáig a házi készítésű szilvalekváros derelye (avagy barátfüle), a sokféle nudli, a szilvás gombóc, a mákos, diós és kakaós kalács, a párán főtt kelt gombóc, a csuszák, a krumplis tészta, a fokhagymás lángos és társai. Arra is nagy szeretettel emlékszem vissza, hogy a nagyi frissen hevítette nekem a túrót, és azt melegében ettem csupasz kézzel, mert úgy volt a legfinomabb. Egy időben szódavizet ittunk szörppel ebéd után.

Ebbe az időszakba tartozik az a morvaországi látogatás is, amely során Alica (édesanyám húga) elküldött minket, gyermekeket kora reggel az erdőbe gombát szedni. Miután megérkeztünk a zsákmánnyal, pompás gombás rántottát készített! Ezen kívül az áfonyás lekvár, a kis kerek sütemények (amelyek közepén lekvár vagy mák volt) és a fenséges buchty is ízlelőbimbóim emlékezetébe vésték magukat. Az áfonyás lekvár egyébként itt Brooklynban is velem van, és ott sorakozik a nagyi szilva- és baracklekvárja mellett.

A hegysúri nagyszüleimhez tett látogatások az ételek és illatok jegyében zajlottak. A tyúkhúsleveshez, amelyben általában egy egész tyúk vagy kakas főtt, a tésztát (amely házi tojásból helyben készült) egy külön nagy tálban tálalták. A nagypapa saját méhei mézét pörgette, a kertben volt friss gyümölcs és zöldség, évente kétszer volt disznóölés, a kiscsibék a nyári konyha asztala alatt csipogtak, a tyúkok és kacsák az udvaron, és friss tojást mindennap lehetett vételezni a tyúkok alól. A nagyszüleimmel élő keresztmamám már fiatal korában remek cukrász volt, és amikor nagy papírdobozokban vittük haza az általa készített süteményeket, napokig dicsértük a tehetségét, a szorgalmát és a türelmét. A csokimázas piskótás-pudingos szelet volt az én kedvencem.

Iskolás mindennapjaim talán legboldogabb pillanata (messze távol a tizenéves koron túl is) az volt, amikor délután négy körül becsapódott a garázsajtó, és a mamám határozott lépteit hallottam közeledni. A bevásárlótáskájában mindig volt valami finom, általában édesség, amivel a húgommal átvészeltük az időt vacsoráig. Természetesen a mamám is remekül főzött minden este és hétvégén évtizedeken át. A szoci világában sok mindenért kellett harcolni. Vesepecsenyét csak protekcióval lehetett kapni például, és ha egy éjszakát hagymás pácban állt a hűtőben, másnap tükörtojással és szalmakrumplival volt tálalva (ketchuppel, ízlés szerint). És amikor az elvtársak éppen átengedtek Magyarországra, Pepsi-Cola is került a vasárnapi ebédhez.

Én igazából mindent szerettem, amiben sok hagyma vagy fokhagyma volt, ami a mai napig is igaz. A mamám specialitásai közül a levesek maradtak meg bennem mélyen, lehet, hogy éppen azért, mert bab-, borsó-, savanyú krumpli-, lencse- és zöldségleves illata áradt a szombat (és vasárnap) reggeleken, s mi alig tudtuk kivárni, amíg elkészülnek. A lencselevest tejföllel, a borsólevest óriás csipetkékkel szerettük. Főzelékből a spenót és a borsó vezette a listát – bundás kenyérrel. A főételeket remekül egészítette ki a házilag rakott cékla, uborka és csalamádé. Őszintén szólva azóta is ezeket az ízeket keresem a világ különböző részein, és nem találom.

A délutáni csemegék évszakokra osztódtak, mert amikor volt friss gyümölcs, a mamám abból varázsolt túrótortát, piskótás sütit vagy gyümölcshabot. Amikor pedig nem volt, a sokféle pudingra került egy kis házilag készített rumos meggy és tejszínhab. A nyarat a dinnye, az őszt az őszibarack és a főtt kukorica jellemezte.

Természetesen most, hogy már jócskán felnőttem, én is süthetnék és főzhetnék a családi receptek alapján, de azt, ami igazán megismételhetetlenné tette gyermekkorom ízvilágát, nem tudom pótolni: az őszinte és feltétel nélküli szeretet és törődés, amellyel e női kezek elkészítették és tálalták az ételeket, az tette őket különlegessé.

A szerző New York-i munkatársunk