A félkarú virtuóz

Nem olyan rég volt az, amikor Pozsonyban a Prépost utcán haladva, az Egyetemi Könyvtár lépcsői és a híres Zichy-palota között egy turistacsoportra lettem figyelmes, és mikor a közelükbe kerültem, idegenvezetőjük magyarázata engem is magával ragadott. Liszt Ferencről beszélt éppen, akinek pozsonyi tartózkodására a könyvtár falán elhelyezett tábla is emlékeztet. Szót ejtett Liszt kezéről, a különlegesen hosszú ujjairól. Állítólag olyan műveket is játszva zongorázott velük végig, amelyek más művészeknek nem kis gondot okoztak. Annál is érdekesebb, hogy ez a Liszt Ferenc írt néhány speciális zongoradarabot kimondottan az ő félkarú barátja, Zichy gróf számára. Olyan egykezeseket komponált neki, melyekkel aztán a gróf az ő oldalán Európa-szerte hírnevet szerzett.

Lehet, akad, aki ellenveti, mégpedig az e vasárnapi evangélium napszámosaival együtt, hogy picinyt igazságtalan mindez... Hiszen mennyi „kétkezi” zongorista gyakorol naponta hosszú órákat, mégsem szerez róluk tudomást senki sem, és soha nem lesznek híresek. Imigyen zsörtölődtek az elégedetlen napszámosok is, akik kenyéradójuk szemére vetették, hogy: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és egyformán kezelted őket velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét” (Mt 20, 12).

Ám felettébb kockázatos másokhoz hasonlítani magunkat, és szóvá tenni, hogy valaki jogtalanul került velünk egy kategóriába, mi több, ennek alapján igazságtételt követelni. Nem ismerjük ugyanis ezeknek az embereknek a képességeit, nem tudjuk, mi hajtja őket és miből indultak ki. Nem tudjuk – képletesen szólva –, milyen a kézügyességük, és hogy milyen az a billentyűzet, amelyen az életük kell, hogy lejátszódjék. Mindezt egyedül Isten ismeri, ő fürkészi a szív mélységeit. Mi mégis, valamiféle természetes hajlammal, szeretjük olyanokhoz hasonlítani magunkat, akik mellett valami módon kitűnünk, vagy ellenkezőleg, úgy nézünk ki, mint a szerencsétlenek. A termékeny, igazi lelki élet érdekében ezért tanácsos kizárólag az isteni kritériumokhoz igazodni. A mi teremtőnk ugyanis mindegyikünk számára külön-külön „megkomponálta azt a testre szabott speciális darabot”, mindenkinek adott hivatást, és mindenkinek megadta a maga tempóját a képességei és lehetőségei szerint. „Én ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked – mondja az Úr a napszámosokról szóló példabeszédében. – Vagy nem szabad azt tennem, amit akarok? Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?” (Mt 20, 14–15)

Az igazi út, mely alázathoz, a jóindulathoz vezet, ha Jézushoz „mérjük” magunkat, pontosabban, ha az ő elénk tárt példájából indulunk ki. Egyedül őelőtte hatolhatunk a saját bűnösségünk tudatának mélyére, egyedül ő mutathatja meg nekünk azt a hosszú utat, amelyet még meg kell tennünk. Egyedül ő az, aki ránk bizonyítva gőgösségünket, képes megtanítani bennünket az együttérzésre, a megértésre mások hiányosságai iránt is. Sőt a mások sikerei feletti őszinte örömre is. Hiszen ezekre a másokra aztán már nem úgy tekintünk, mint ellenfeleinkre, hanem mint testvéreinkre, társainkra az öröklétbe vezető úton.

És ott – ahogyan ennek az evangéliumnak az utolsó mondatában is nyomatékosan kiemeli Jézus – „lesznek az utolsókból elsők és az elsőkből utolsók”. Ezzel megkérdőjelezte a magabiztos emberi szempontokat, hiszen azok az egyszerűen mondva „utolsók”, a maguk igyekezetével, eltökéltségével és szorgalmával a valóságban tényleg az elsők. Ugyanakkor azok az úgynevezett „elsők”, az elbüszkültek, azok, akik meg vannak győződve a saját páratlanságukról, ott állnak a lelki nyomorúság és lustaság csapdájában.

Liszt Ferenc egyszer Pozsonyban is fellépett Zichy gróffal, 1881-ben előadták a Rákóczi-indulót, a gróf egy kézzel kísérte őt. Jézus is naponta odaül mellénk a billentyűkhöz, és segít lenyomni a mindennapi kihívások akkordjait, s nem érdekes az sem, hogy mi magunk gyakran bizony csak az egyik, fáradt kezünkkel tudunk játszani. Ami lényeges, hogy ne szégyelljük igénybe venni az ő segítségét. Mert Jézussal ilyen összeköttetésben a mi életünk is gyönyörűséges szimfóniává válhat.

A szerző katolikus pap