A doktor úr nyugdíjas, a tudós kutat

Pályájának szigorú alapelve, hogy az orvosnak folyamatosan kell továbbképeznie magát. Így évekkel a szakvizsgái után, 1998-ban a Szlovák Tudományos Akadémián megszerezte a történettudományok kandidátusa címet, 2011 őszén pedig Debrecenben a docensi habilitációját is megvédte. Dr. Kiss Lászlóval, Szlovákia egyetlen magyar orvostörténészével beszélgettünk.  Mindennapi időbeosztásában hogyan oszlott meg a pácienseit lelkiismeretesen kezelő doktor, illetve a fáradhatatlan kutató személye?Szerintem kétharmad-egyharmad arányban, természetesen a betegeim javára. Ugyanakkor az a bizonyos egyharmad örökös kíváncsiságként élt bennem. Mert például szavakkal aligha ecsetelhető élmény, ha mondjuk a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban egy, még valamikor a reformkorban nyomtatott, ám mindmáig körülvágatlan, tehát eddig senki által át nem lapozott orvostani könyvet vehet kezébe az ember. Az ilyen és ehhez hasonló benyomások lenyűgöznek a kutatásaim során. Egyben őszintén csodálom orvos elődeim diagnosztikai képességét, azt a tudást, amellyel felismerték, hogy milyen betegség kerítette hatalmába az akkori pácienst. Több mint harmincöt éves orvosi praxisát összegezve milyennek látja a szlovákiai magyarság egészségi állapotát?Elsősorban a csallóközi meg az Ipolyság környéki lakosság egészségi állapotát ismerem, ami sajnos nem éppen irigylésre méltó. Nagyon sok az úgynevezett civilizációs betegség, egyre több a cukorbaj, terjed az elhízás, a magas vérnyomás és annak szövődményei. Mindez összefügg azzal, hogy az utóbbi 20-25 évben jelentősen romlottak az életkörülmények, több tekintetben megingott a korábban természetesnek tűnő létbiztonság. Lépten-nyomon stresszhelyzetekbe botlunk, a stressznek pedig már Selye János megállapítása óta tudhatóan jelentős kórokozó hatása van.  A Miklósi Péter készítette teljes interjút a keddi Új Szóban olvashatják!