A családi típusú gyermekotthon sem pótolja a szülőt

Fáradozásaikat részben siker koronázta; ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az Úsmev ako dar kifejezés – szabad fordításban talán Egy mosoly ajándékba – az utóbbi években fogalommá vált. A történéseket csak felületesen figyelő médiafogyasztók többsége tudja: a mosolygó szíves emblémával fémjelzett megmozdulások az otthonokban elhelyezett gyerekek ügyét szolgálják, s ha szabad ezt a kifejezést használnom, hazai művészberkekben mára presztízskérdéssé vált a nevezett intézménnyel való közösségvállalás.

Az államnak – kiváltképp, ha élén szociálisan érzékeny kormány áll, márpedig Szlovákiában ez a folklór része – kötelessége, hogy gondoskodjon azokról a rétegekről, melyek állandó felügyeletre, támogatásra szorulnak. Mi szükség van tehát további, többségében civil kezdeményezésből alakult szervezetekre, társaságokra?

A válasz egyszerű: az állam szemszögéből nézve az árvagyerek, a rokkantnyugdíjas vagy éppen a szellemi fogyatékos csak statisztikai adat, melynek joga van legalább a létminimum szintjén élni, esetleg más, kedvezménynek tűnő, ám a valóságban maximum a helyzetéből adódó hátrányokat részben kompenzáló juttatásra. Az állami gondoskodásra szoruló kiskorúakra szűkítve ezt a kört számuk évről évre nő. 2004-ben több mint 6500 gyermek került állami intézetbe, s ez – a statisztikai adaton túl – ugyanennyi sorsot képvisel. Valamennyiüknek joga van ahhoz, hogy családban nőjön fel, még ha a genetikai szülők másképp gondolják is. Ezért van szükség a civil szerveződésekre és a családi típusú gyermekotthonokra.

Adatokon innen és túl Jozef Mikloško, a fent nevezett kezdeményezés elnöke a statisztikai adatok kapcsán még egy nagyon fontos körülményre hívta fel a figyelmet: arra, hogy az utóbbi években reményteljes növekedést figyelhettünk meg a nevelőszülőkhöz, illetve a családi típusú otthonokba került gyermekek arányát tekintve is. Míg 1999-ben például a hivatásos nevelőszülők – vagy szakzsargonnal élve: a profi családok – száma csupán 39 volt, 2000-ben számuk 57-re, majd az ezt követő években 60-ra, 71-re, 81-re nőtt, mígnem 2004-ben túllépte a mágikus százas határt (egész pontosan 126). Ennél is nagyobb mértékű volt az önálló, nagycsalád jellegű csoportok számának növekedése; ezekből 1999-ben 59 működött, ám 2004-ben számuk már 242 volt. A hivatásos nevelőszülők gondjaira bízott gyerekek száma 2004-ben 181 volt, míg az önálló csoportokban élők száma 2430-ra rúgott.

„A gyermek egészséges fejlődése érdekében nagyon fontos, hogy szilárd kapcsolatokat építsen ki azzal a csoporttal, amely a családját helyettesíti – mondta a statisztikai adatok kapcsán Mikloško úr. – A kollégiumi típusú gyermekotthonokkal szemben a nevelőszülőknél, illetve a nagycsalád jellegű csoportokban nevelkedett gyerekek jobban fel vannak készülve az életre, de arra is, hogy felnőtt korukban viszszatérjenek biológiai szüleikhez, illetve a környezetbe, melyből kiszakadtak. A családi típusú gyermekotthonok rendszerének kiépítése azonban nem lehet az elsődleges célunk, a jövőben a hangsúlyt a megelőzésre kell helyezni. Az államnak azt kell elérnie, hogy minél kevesebb gyerek kerüljön gyermekotthonba, s hogy az állami gondoskodásra bízott gyerekek minél előbb visszakerüljenek természetes környezetükbe. Persze csak abban az esetben, ha biológiai értelemben vett családjuk, szüleik képessé válnak szerepük betöltésére. Hosszú távon ezt az irányt kellene követnünk.”

Csupán érdekességképp jegyzem meg: Szlovéniában negyven év fáradságos munkájával például teljesen sikerült megszüntetni a gyermekotthonokat. Ennek elérése Szlovákia esetében egyelőre nem időszerű, ám megszívlelendő a nagy-britanniai példa, ahol az egy-egy intézetben, nagycsalád jellegű csoportban elhelyezett gyerekek száma nem haladja meg a hatot. Ezt utánuk tudnánk csinálni, ha...

Mindennapi előítéleteink ...ha az állami gondoskodásra szoruló kiskorúak társadalmi megítélése – finoman fogalmazva – dinamikusabban változna. A köztudatban ugyanis a „lelencek” potenciális bűnözőpalántaként vannak számon tartva, és helyük egyértelműen a társadalom – és a lakott települések – perifériáján található, gondosan őrzött, csukott és védett gyermekotthonokban van. Tavaly az egyik kelet-szlovákiai járási székhelyen például nagy vihart kavart, hogy a gyermekotthon nagycsalád jellegű csoportját egy, a város jobb negyedében vásárolt családi házában helyezte el. A magukat közvetlenül érintettnek (veszélyeztetettnek?) érző lakosok aláírásgyűjtést kezdeményeztek, melyben a városfejlesztési terv betartására hivatkozva követelték az intézmény áthelyezését (az ügygyel lapunk 2005. december 3-i számában foglalkoztunk Egy kicsit azért mindenki járjon jól! címmel). Az utca lakói között akadt, aki nem titkolta: tart attól, hogy az otthonban felnövő roma származású gyerekek egyike-másika felnőtt korában otthonaként fogja tisztelni a városnegyedet, ami azért mégis kínos volna.

Márpedig az állami gondoskodásra szoruló fiatalkorúak beilleszkedésében a szaknyelven szatellitotthonoknak nevezett, kihelyezett, nagyrészt önálló életet biztosító intézményeknek nagy jelentőségük van. Ezen a véleményen van Ľubica Gaálová, a nagymegyeri gyermekotthon igazgatónője is, aki hangsúlyozta: szemléletváltásra volna szükségünk.

Uzsora mint gátló tényező „Gyermekotthonunk 1990-ben kezdte meg működését, és kezdetben kollégiumi jellegű volt – mondja az intézmény vezetője. – Kezdettől fogva teljes kapacitással tudtuk működtetni, a gondjainkra bízott gyerekek száma hetven fölött volt. 1997-ben jutottunk az Úsmev ako dar révén egy családi házhoz a Pozsonyi úton, melyben ma tizenkét gyermek lakik, öt nevelő felügyeletére bízva. Időközben az intézmény teljes mértékben családi jellegűvé alakult át, összesen öt, nagycsalád jellegű csoportnak adva otthont. Hogy mi a lényegbeli különbség? A kollégiumi típusú otthonokban a gyerekek úgymond mindent készen, tálcán kaptak, ám a családban ki kell venniük a részüket a munkából. Pontos házirend szabályozza, kinek mi a teendője, a nagyobbak törődnek a kicsikkel – elmondható, hogy az életre készítjük fel őket. A családok vagy csoportok kialakítása a testvéri kötelékek figyelembe vételével történik; van olyan csoportunk, melybe kilenc testvért soroltunk be.”

Gaálová asszony szerint úgy volna rendjén, ha a szülők jobb belátásra térnének, s a gyerekek idővel visszatérhetnének eredeti családjukhoz, ám jónak lenni ebben az anyagias világban nem egyszerű. Példaként hozza fel annak a tizenkét gyermekes házaspárnak az esetét, akik a szünidő elején 36 ezer koronát kaptak az államtól, hogy kilenc, a nagymegyeri gyermekotthonban nevelkedő csemetéjüket a vakáció alatt magukhoz vegyék. A csoda meghazudtolta önmagát, mert nem három napig, hanem egy egész hétig tartott – ekkor kellett csak az igazgatónőnek visszavinnie az otthonba a gyerekeket. A családokat szétszakító okok sora – mint a különböző bódító szerek élvezete – időközben ugyanis tovább gyarapodott, az új (?) jelenség neve: uzsorázás.

A negatív példáktól eltekintve, az igazgató asszony bízik abban, hogy vannak még jólelkű emberek, akik felvállalják a pótszülők szerepét – megadva így a családi háttér illúzióját azoknak, akiknek a szülei másképp döntöttek.

A pálya nyitva áll; jelentkezni Nagymegyeren, a Zsellér utcában lehet...