A család bővítése...

Vannak nagyszülők, akik nem akarnak aktívan foglalkozni unokáikkal, talán mert úgy gondolják, hogy így önállóbbak és szabadabbak lesznek a fiatalok. És akadnak olyanok is, akik egyszerűen nem is akarnak részt vállalni unokáik neveléséből, mondván: „Én már fölneveltelek titeket, most rajtatok a sor.” Valójában azonban egy olyan életre szóló tartalmas kapcsolattól fosztják meg őket és saját magukat, ami később már nem pótolható.

Számos szűk család örökös stresszben él, mert a széles rokonság távol, közeli barátaiktól pedig nem kapnak, mert nem is kaphatnak (elég) segítséget, hiszen a szülőkkel hasonló korú rokonoknak, a barátoknak éppúgy megvannak a maguk terhei. Az ilyen családok föl kell, hogy tegyék a kérdést önmaguknak, valóban így akarnak-e élni. Az állandó feszültség, sőt az időnkénti szorongás és félelem ugyanis nagyon rossz üzenet a gyermekeknek.

Tudom, a megoldás nem könynyű. De talán mégis lehet segíteni valahogy. Ha a családtagok semmiképp nem költöztethetők közelebb egymáshoz, hogy a szűk családi kört kibővítsék, keressenek maguknak pótcsaládot. Mindenkinek van barátja, ám legtöbben a sok teendőre hivatkozva, a barátokat is elhanyagoljuk. Pedig bevonva őket és családjukat a miénkbe, egy olyan kölcsönös bizalmon és segítségen alapuló kis közösséget hozhatunk létre, ami akár jobban is működhet, mint a rokoni kapcsolat. Ha nyitottak vagyunk, ilyen mesterséges rokonságot találhatunk magunknak a szomszédaink, a munkahelyünk vagy a gyülekezetünk hasonló beállítottságú tagjai közt, mindenesetre olyan emberek társaságát keressük, akik szeretik a gyermekeinket, mert ők tudják igazán megadni nekik azt, amit hajdanában a nagynénik, nagybácsik és a nagyszülők tettek.

Ha szeretnénk így kibővíteni a családunkat, akár valódi rokonainkkal, akár közeli barátainkkal, jól meg kell terveznünk, hiszen az ilyesmi gyakran lényeges változásokkal jár. Ha viszont eldöntöttük, mi a legjobb a családnak, s kik azok az emberek, akiktől gyermekeink leginkább megkaphatják az idő és a szeretet ajándékát, akkor ne habozzunk, mert az áldozatok bőven megtérülnek.

Ha túlterheljük magunkat, annak nemcsak mi magunk, hanem az egész család kárát látja. Az egyik ilyen káros következmény a fokozott türelmetlenség és a harag gyermekeink iránt.

Mivel a gyermekek védtelenek a szülők haragjával szemben, fájdalmuk, sértődöttségük és csalódottságuk mélyen beléjük ivódik, és megmérgezi őket. Ha viszont legalább egy-két szerető és gondoskodó felnőttre számíthatunk, az nagy könnyebbséget, és gyermekeinknek is megnyugtató – különösen, ha a bennünk feszülő indulatok miatt hajlamosak vagyunk úgy kifakadni, hogy később magunk is megbánjuk.

Az ajtó

Az ajtó kemény fából készült, belső használatra. A ház elülső részét kötötte össze a hátsóval. Nincs rajta semmi különös, hacsak az nem, hogy bár mindig tárva volt, most bezáródott. Egy kicsi láb rugdosta türelmetlenül, csakhogy az ajtóban ott vigyorgott a kulcs a kisfiú feje felett.

A nagymama gyűlölettel nézte az ajtót, ami elválasztotta az elülső részben lakó fiától, menyétől, de amit a legnehezebben viselt, hogy az unokájától is.

Szüntelen marcangolja önmagát. Felidézi a felé irányuló roszszalló pillantásokat – úgy szerette nézni az alvó, szuszogó kisemberkét, tán ott várta volna meg, míg felébred, de hallja menye türelmetlen odavetett szavait: még mindig itt van mama? Hisz láthatná a gyerek már rég alszik!

– Mikor az ölében ülő gyereket épp tésztával etette, mit ád isten, nem délidő volt. Erőszakkal reszelt krumplit kötött a lázas gyerek talpára, hiszen ő mindég úgy szokta. Egyszer az ágyról is leesett neki, mikor ő volt vele. A kicsi nagyon szerette, úgy szorította a nyakát, szinte egyszerre dobbant a szívük. Nem kellett anyuka, apuka, ha ő megjelent. Megfiatalodott, új értelmet kapott az élete.

S most, bezáródott ez az ajtó. Milyen hatalmas. Kíméletlen árnyékával ráborult és tehetetlenül bekebelezte az örömöt, a nagymama boldogságát.

Nagy Ilona