A cél szentesíti az eszközt, avagy a hazugság is lehet életmentő

A hazugság a legrondább dolog a világon. Soha ne hazudjatok! Hányszor hallottam ezt gyermekkoromban szüleimtől! S a szülői intelem mélyen megfogan a gyermeki elmében. Szegény nagyanyám azonban, aki okosabb paraszti ésszel szemlélte a világot, kicsit korrigálta a gyermeknevelést: „Csak akkor hazudjatok, ha feltétlenül szükséges.”

Megértettem tehát, hogy néha azért szabad hazudni, csak hát gyerekként nem tudtam, mikor és miért „feltétlenül szükséges” a hazugsághoz folyamodni. Nem tudtam például, letagadhatom-e otthon, hogy én dézsmáltam meg a karácsonyra vett szaloncukrot még jóval karácsony előtt. Tehát én, a hatéves lurkó, akit még nem avattak be a való ténybe, hogy a karácsonyfát a szaloncukorral együtt nem a Jézuska hozza. Anyám, aki nem is feltételezte, hogy netán a legkisebb gyermeke a tettes, a nagyobbakat vallatta – mindenféle körülírással –, melyikük jár a szekrény tetején eldugott szaloncukorra. Nővéreim – az akkor már beavatottak – váltig hajtogatták, hogy ők hozzá se nyúltak azokhoz a „kis izékhez”. Anyám olykor felém sandított, de hát én nem is tudhattam, hogy már hetekkel hamarabb ott van a szaloncukor a szekrény tetején. ĺgy hát igazából nem is gyanúsíthatott. Én meg ilyen helyzetben hogy vallhattam volna be a turpisságot? Lelepleztem volna a nagy titkot, amely éppen miattam tartotta izgalomban a családot.

Lassanként rájöttem tehát, hogy vannak kegyes hazugságok – amikor kíméletből hallgatjuk el valaki elől az igazságot, s a dolgokat szépítve hamis állításokhoz folyamodunk. S vannak kegyetlen hazugságok, amelyek szándékosan ártanak valakinek. Vannak azonban olyan hazugságok is, amelyekre a mindennapi élet akadálytalan folyásához van szükség. Amikor a békesség kedvéért lódítunk – akár a családon belül, akár a munkahelyen, vagy mondjuk ügyintézés vagy vásárlás közben. S érdekes, hogy esetenként épp a hazugság a helytállóbb az igazsággal szemben.

Nézzük csak a munkanélküliséget. Le a kalappal az előtt a munkanélküli előtt, aki minden hazugság nélkül megússza a hivatalos ügyintézést. Mert hát vegyük sorra: először is mindenki azt mondja, hogy önhibáján kívül került az elbocsátandók listájára. Mindenki azt állítja, hogy mihamarabb újra munkába szeretne lépni, s minden energiáját bevetve keresi az új munkalehetőséget. Naná, majd hülye lesz valaki azt állítani, hogy az igazolásokat, amelyekkel újabban kéthetenként jelentkeznie kell a munkahivatalban, mind ismerősök pecsételik le! Van néhány jó barát más-más vállalatoknál, akiknek a segítségével ki lehet húzni az úgynevezett munkahelykeresést pár hónapig. De vannak olyan cégek is, ahol minden további nélkül lepecsételik a papirost, azt igazolva, hogy az adott személyt nem tudják felvenni, mert épp nincs a számára szabad helyük. A munkanélküli így eleget tesz a törvénynek: szorgalmasan hozza a lepecsételt igazolásokat, sajnálkozva mondja, hogy ide se, meg oda se veszik őt föl. Az ügyintéző hivatalnok is sajnálkozik, pedig mindketten tudják, hogy kamu az egész. Ettől az igazolásosditól nem lesz az országban több munkalehetőség, s a fusiban végzett munka sem fog visszaszorulni. Mert hát, ugye, az is igaz, hogy a munkanélküli szívesen vállal (pontosabban: kénytelen vállalni) alkalmi munkákat, s igaz az is, hogy ezt következetesen eltitkolja. Mert még inkább igaz az a tény, hogy a munkanélküli-segélyből képtelen megélni, s ha még családja is van, képtelen lenne azt is eltartani. S amíg nem kínálkozik a számára képesítésének, s uram bocsá’, igényeinek megfelelő munka, ő addig igenis munkanélküli lesz, de azért mégsem akar éhenhalni. Mindent összevetve: az előírások, rendelkezések kényszerítik arra, hogy hazudjon. Az csak természetes, hogy ha tisztességes munkát és ennek fejében megbecsülést kapna, eszébe se jutna, hogy szélesítse azoknak a táborát, akiket esetenként munkakerülőknek tartanak, s ahhoz sem folyamodna, hogy csellel, füllentéssel, vagy hát, mondjuk ki, hazugsággal biztosítsa családja számára a majdnem emberinek mondható megélhetést.

Hasonló típusú, de másfajta hazugsághoz folyamodott egy ismerősöm, aki úgy 5-6 évvel ezelőtt lett munkanélküli. Egy pénzintézményben dolgozott már majdnem húsz éven át, amikor az utcára került. A megtestesült becsületesség volt egész életén át. Munkanélküli korában sorra járta a számításba jöhető intézményeket, mindenáron el akart helyezkedni. Leggyakrabban azt mondták neki: hagyja itt az életrajzát, majd értesítjük. Jobb esetben meg is kapta az elutasító választ (rosszabb esetben még azt sem). Aztán gondolt egy nagyot: írt egy olyan életrajzot, amely ugyan nem felelt meg a valóságnak, de az égvilágon minden benne volt, amiről egy munkaadó csak álmodhat az új munkaerőt illetően. A legközelebbi alkalommal ezt az életrajzot adta le. Meg is lett az eredménye, felvették. Azóta már elő is léptették – végtére is nem egyszer bizonyította rátermettségét és szakmai tudását. Az ez esetben alkalmazott hazugságot ő úgy magyarázza: a körülmények kényszerítettek rá, hogy egy ideális életrajzot írjak. Ha nem tette volna, talán a mai napig se lenne munkája, sőt a kudarcok sorozata lelkileg teljesen letörte volna. Rágondolni is rossz. S lám: csak egy kis hazugság kellett hozzá, hogy mindezt elkerülje, s kiváltsa a maga és családja létbiztonságát.