A boszorkányok és az aranyat érő női vér

Komáromban 1674-ben bizonyos Kún Annát gyanúsítottak meg boszorkánysággal. Az asszony férje halála után költözött a városba Perbetéről, s hamarosan kedvelt bábává vált, és híre ment gyógyító képességeinek. A siker azonban ellenségeket szül, így alighanem irigységből azt kezdték el terjeszteni róla, hogy boszorkány. Kún Annát halálra ítélték, ám az ítéletet végül nem hajtották végre, „csak” forró vassal megkínozták az özvegyet. Sok társa azonban nem volt ilyen szerencsés. A történelmi források szerint Magyarország területén bő kétszáz év alatt csaknem 2000 személyt ítéltek el boszorkányságért, közülük több százat kivégeztek (ez a szám azért nem pontos, mert sok esetben nem maradt fenn, milyen ítélet született). S ez csupán az ismert esetek száma, ehhez hozzá kell venni azokat, amelyekről nem tudunk, illetve ahol nem is volt semmilyen bírósági eljárás, hanem a nép a saját kezébe vette a dolgot. Magyarország lemaradt Messziről nem Magyarország volt azonban az, amely élen járt volna a boszorkányüldözések számában. Nyugat-Európához képest két módon is „le voltunk maradva”. Egyrészt, a trend sokkal később ért hozzánk, mint Nyugat-Európába, s az esetek száma sem éri el a nyugati országok szintjét. A rendelkezésre álló adatok szerint a legtöbb boszorkányper a Német-római Birodalom (a mai Németország, Ausztria, Hollandia, Svájc, valamint Csehország) határain belül zajlott, de Dél-Európa is a ranglista tetején díszeleg. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"258577","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"520","style":"width: 600px; height: 396px;","title":"Kattintásra nagyobb lesz!","typeof":"foaf:Image","width":"787"}}]] Boszorkányok mindig is voltak Lengyel Tünde történész, a Szlovák Tudományos Akadémia munkatársa évekig kutatta a boszorkányüldözések témáját, aminek eredménye egy összefogó kötet volt. A történész szerint a boszorkánykultusz rég a boszorkányperek elterjedése előtt létezett, nyomait már az ókorban is fellelhetjük. A boszorkányok üldözésére már Mózes könyve is felhív. A közhiedelem ellenére azonban mégsem a „sötét” középkor, hanem a kora újkor volt a legveszettebb boszorkányüldözések ideje.A korai kereszténység idején az egyház nem hitt a boszorkányságban. A „boszorkányos” praktikákat folytató személyeket pogány hitűeknek tekintette, s elsődleges célja az volt, hogy az igaz hitre térítse őket. Fokozatosan azonban a boszorkányüldözés bekerült a keresztény doktrínába. Szent Ágoston De doctrina christiana (A keresztény tanításról) című művében azt írja, aki mágikus tetteket hajt végre, az ördög segítségével teszi. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"258578","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"471","style":"width: 600px; height: 359px;","title":"Kattintásra nagyobb lesz!","typeof":"foaf:Image","width":"787"}}]] A legismertebb „boszorkánytani” írás azonban vitathatatlanul az 1487-ben kiadott Boszorkánypöröly (Malleus Maleficarum), amely két Domonkos-rendi szerzetes, az inkvizítorként is tevékenykedő Jakob Sprenger és Heinrich Institoris munkája. Ez egy kézikönyv, amely használati utasításként szolgál a boszorkányok felderítéséhez és megbüntetéséhez. A Boszorkánypöröly és más segédanyagok segítettek abban, hogy Európában (s később a tengerentúlon is) beinduljon a boszorkányperek és kivégzések nagyüzeme. Nyugat-Európában az 1560–1630 közötti időszak volt az üldözések virágkora, míg keletebbre, így a történelmi Magyarországra is akkor gyűrűzött be a divat, amikor Nyugaton már kimúlóban volt, s a 18. század végéig tartott. Kik lehettek boszorkányok? Lengyel Tünde arra is felhívja a figyelmet, hogy a legvérmesebb időkben rendkívül könnyű volt boszorkánnyá válni. Elég volt, ha mondjuk egy szomszédi perpatvar során valakit leboszorkáztak, ez akár végzetes is lehetett az illető számára. Az inkvizítorok legkedveltebb célpontjai azonban mégis a bábák és a gyógyítók voltak, illetve azok a nők, akik valamilyen módon „kilógtak a sorból”. Lehetett mondjuk testi vagy lelki fogyatékuk, lehettek szokatlanul csúnyák vagy túl szépek, vagy egyszerűen csak túl önállók voltak. Mai szemmel szinte hihetetlennek tűnik, mekkora tömegpszichózist tudott okozni, ha egy közösségen belül felmerült a boszorkányság vádja. „Gyakran elég volt, ha a községben egyetlen ember fogékony volt erre, s meg tudta fertőzni az egész lakosságot. Ekkor beindult a dominóeffektus, hiszen a vádlottak kétségbeesésükben gyakran attól reméltek segítséget, hogy másokat is megneveztek” – magyarázza a történész. A kihallgatások során előszeretettel használt kínzási praktikák is segítettek megoldani a szerencsétlen áldozatok nyelvét. Így aztán az sem volt ritkaság, hogy egy-egy per kapcsán több tíz embert küldtek máglyára. Jellemző, hogy akkor voltak a legerősebbek a boszorkányellenes kirohanások, amikor háborúk vagy egyéb csapások miatt nagyon nehéz volt az emberek élete. „Mintha bűnbakot kerestek volna a szenvedéseik miatt, s a boszorkányok kiválóan alkalmasak voltak erre” – mondta el Lengyel Tünde, hozzátéve, hogy a hatóságok gyakran csak azért ítélték el a vádlottat, hogy megnyugtassák a tömeget. Ez azonban nem mindig vált be, sokszor pont az ellenkezőjét hozta ki az emberekből az ítélet, amelyet aztán további gyanúsítások s további perek követtek. Támadás a női nem ellen Bár a boszorkányüldözések áldozatai között férfiakat is találunk, elmondható, hogy döntően női „ügyről” van szó. Lengyel Tünde szerint Magyarországon például a vádlottak 90 százaléka nő volt. Hogy alapvetően nőellenes „mozgalomról” van szó, arról a boszorkányüldözési szakirodalom is meggyőz bennünket. A már említett Boszorkánypöröly esetében első látásra nyilvánvaló a könyv erős nőellenes beállítottsága. „Úgy is mondhatnánk, hogy a Boszorkánypöröly szerzői szinte megszállott nőgyűlölők voltak, akik hosszú traktátusokon át sorolják, miért hajlamosabb a női nem a boszorkányságra” – véli a történész. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"258579","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"1115","style":"width: 620px; height: 878px;","title":"A Boszorkánypöröly címlapja","typeof":"foaf:Image","width":"787"}}]] A boszorkányüldözés egyik elhanyagolhatatlan eleme a női szexualitás elleni harc volt. „A szexualitás önmagában tabu volt, amely szigorúan a privát szférába tartozott – magyarázza Lengyel Tünde – Ha ezt valaki megsértette, számíthatott arra, hogy problémái lesznek.” A nőkre ez hatványozottan érvényes volt. „Ha egy nőnek házasságon kívüli kapcsolata volt, az kész katasztrófának számított, amit a civil bíróságok is büntettek.” Egy nőnél tehát fel sem merülhetett a szexualitás élvezete vagy a nemi vágy.  A boszorkányok ellen felhozott legsúlyosabb vádak közt is azt találjuk, hogy az úgynevezett boszorkányszombatokon (ünnepségeken) az eltévelyedett nők az ördöggel közösülnek. Itt tükröződik a korabeli társadalom félelme a szexualitástól, amit a férfiak esetében a nő testesít meg. A nő szépségével és finomságával megbabonázza a férfit, aki aztán nem bír ellenállni a bűnös vágyaknak. Talán az sem véletlen, hogy a boszorkányüldözésnek tájainkon szintén egy nő, Mária Terézia vetett véget azzal, hogy elrendelte: minden ilyen ügyet az uralkodó elé kell vinni. Ez nyilvánvalóan kedvét szegte az önjelölt boszorkányüldözőknek, s az ügybuzgó bíráknak is, hiszen nem volt könnyű egy peranyagot úgy elkészíteni, hogy az az uralkodó előtt is megállja a helyét. A boszorkányüldözés hivatalosan tehát véget ért, nem hivatalosan azonban tovább folytatódott. A boszorkányfürösztésekkel, lincselésekkel, önbíráskodásokkal a 19. század végéig találkozunk. Kelet- és Közép-Európában még a 20. század második harmadában is előfordultak ilyenek. Nehéz idők A boszorkányüldözések történetét vizsgálva feltűnik, hogy a legnagyobb hullám nem a gyakran sötétnek nevezett középkorra tehető, hanem az újkor kezdetére, amikor az európai gondolkodásban a racionalizmus vált uralkodóvá, s a természettudományok, valamint a technika forradalmi fejlődése volt tapasztalható. Ez különösen érvényes Kelet-Európára, ahol akkor indultak be igazán a boszorkányperek, amikor Nyugaton már lefele ívelő volt a trend. Hogyan lehetséges ez? Hiszen a boszorkányüldözés látszólag ellentmond minden racionális szempontnak. Lengyel Tünde történész szerint a boszorkányüldözésre a legkézenfekvőbb magyarázat az emberek frusztrációja, amit úgy próbáltak levezetni, hogy bűnbakot kerestek az őket ért sérelmekre.  Ha megvizsgáljuk a boszorkányperek szempontjából leggyümölcsözőbb időszakot – Magyarországon ez 1520 és 1777 között volt –, azt látjuk, hogy számtalan viszontagság érte a lakosságot. Erre a korszakra esik a mohácsi csata, a török megszállás, a Rákóczi-féle szabadságharc, az osztrák örökösödési háború vagy a hétéves háború, hogy csak a legismertebbeket említsük. Ha ehhez hozzágondoljuk az abban a korban nem ritka járványokat, nem nehéz elképzelni, mennyi megpróbáltatás érte az egyszerű népet, s mekkora feszültségek lehettek a lakosság körében. A boszorkányüldözés kiváló módja volt az indulatok levezetésének, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy azt az uralkodó osztály is támogatta. Így például el tudta kerülni, hogy a népharag ellene forduljon. Nagy szerepet játszott ebben az egyház is, hiszen az egyszerű nép számára a pap megkérdőjelezhetetlen tekintély volt, s ha a templomban a boszorkányság veszedelmeiről esett szó, azt az emberek készpénznek vették. Jó üzlet volt Ez a reformáció terjedésével sem szűnt meg, sőt. Fáy Zoltán Boszorkánypöröly című írásában említi, hogy a protestantizmus első hulláma nem hogy enyhített volna a boszorkányüldözéseken, hanem inkább tovább rontotta a helyzetet, egészen Johann Weyer protestáns orvos De praestigiis daemonum (A démonok szemfényvesztése) című, 1563-ban megjelent könyvének elterjedéséig. Weyer ugyanis elég határozottan az orvostudomány körébe utalt egy sereg olyan jelenséget, pszichés megbetegedést, amelyeket korábban a boszorkányság jelének tekintettek. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"258584","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"2950","style":"width: 600px; height: 679px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"2607"}}]] Nem elhanyagolható tényező a boszorkányperek „pénzügyi” oldala sem. Ha ugyanis valakit bűnösnek találtak, az az illető teljes vagyonának elkobzásával járt. Egy-egy tehetősebb személy esetén ez komoly bevételt jelentett, ezért az sem ment ritkaságszámba, hogy pénzszerzés céljával szerveztek tömeges boszorkányüldözéseket. A perek fő haszonélvezői (egyházi hatóságok, földesurak, városok, jogászok és hóhérok) mellett, a boszorkányüldözések mentén kialakult egy „másodlagos” üzlet is. Vándorszerzetesek járták a vidéket, és szentek képeit árulták, amikkel el lehetett kerülni a rontást; mivel pénzjutalom járt a boszorkányok felfedéséért, elfogásáért és vallatásért is, az egyszerű népet felbérelt bujtogatók győzködték arról, hogy minden bajuk mögött boszorkányságot lássanak. Az új alkímia Cornelius Loos katolikus pap, az első egyházi tisztviselő, aki hivatalosan szót emelt a boszorkányüldözések ellen, azt írja De vera et falsa magia (Az igaz és hamis mágiáról, 1592) című könyvében, hogy a boszorkányperek váltak az új alkímiává, amely az emberi vért arannyá változtatja. Loos könyvét egyébként nem engedték kiadni, még a kinyomtatása előtt elkobozták a kéziratot, amely csak 300 évvel később került elő egy trieri könyvtárban. A szerzőt börtönbe zárták, majd nyilvánosan vissza kellett vonnia szavait. Feminista kritikusok szerint a boszorkányüldözés, amely valójában a női nem és a női erő intézményesített igába hajtása, szervesen összefügg a racionális világszemléleten alapuló új világrend, a kapitalizmus térhódításával. Ezt alátámasztja, hogy az új rendszer legnagyobb teoretikusai közt is találunk megrögzött boszorkánygyűlölőket. Ilyen volt Jean Bodin, akit a modern közjog és politikaelmélet egyik alapítójának szokás nevezni. Bodin a racionalitás és az állami szuverenitás, valamint az állam által vezetett boszorkányüldözés feltétlen híve volt. Haragja elsősorban a bábák és kuruzslók ellen irányul, akik meg tudják akadályozni a fogamzást, megfosztva ezzel az államot az értékes munkaerőtől. A modern racionalitás és a boszorkányok elleni radikális fellépés keveredése az újkor másik nagy teoretikusánál, Francis Baconnál is megjelenik. Főellenség: a bábák Maria Mies német szociológus szerint a boszorkányüldözés a nők ellenőrzésének és alárendelésének egyik fő eszköze volt. Ennek szerves része a női szexualitás elleni küzdelem, melynek célja, hogy a nő ne rendelkezhessen a fogantatás felett, magyarán, ne élhessen szabad szexuális életet. Ezzel magyarázhatók a bábák és gyógyítók elleni pogromok, akik birtokában voltak a természetes fogamzásgátlás tudományának. Mies azzal is kapcsolatba hozza a boszorkányüldözés elterjedését, hogy a 13. századtól, a kézművesség és a városok fejlődésével fellazult a családi forma. Több városban születtek olyan rendeletek, amelyek a gazdaságilag aktív nőket felszabadították az apától vagy a férjtől való függőség alól.  Reakció a női emancipációra Ennek Mies szerint két oka volt: az egyik, hogy a kereskedelem és a közlekedés fejlődésével nőtt a kereslet a feldolgozott áruk és luxuscikkek iránt (drága selyem- és bársonyöltözetek, gazdagon díszített gallérok, övek stb). Ezeknek előállításában sok téren éppen a nők jártak élen. A másik ok a középkor vége felé fellépő férfihiány volt. A keresztes hadjáratok, valamint a feudális államok közti állandó háborúskodások következtében kevés volt a férfi munkaerő, ezért nők léptek a férfiak helyébe.Így aztán egyre több lett az önálló nő, s a 13. században Németországban a városok már egyik mesterségből sem zárták ki őket. Münchenben például elrendelték, hogy a piactéren eladó vagy vásárló nőnek ugyanolyan jogai vannak, mint férjének. Igaz, a vagyonát nem adhatta el. A boszorkányüldözés tehát a középkori női emancipációra tekinthető reakciónak, amely hosszú időre visszavetette a nők önállósodási igyekezeteit, hogy azok csak néhány évszázaddal később, a 20. században teljesedjenek ki. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"258583","attributes":{"alt":"","author":"Képarchívum","class":"media-image","height":"1365","style":"width: 600px; height: 400px;","title":"Perintfalvi Rita katolikus teológus ","typeof":"foaf:Image","width":"2049"}}]] Bocsánatkérésről még nem beszélhetünk Perintfalvi Rita katolikus teológus szerint a boszorkányperekben és abban, hogy az áldozatok többsége nő volt, egyértelműen szerepet játszott a korabeli egyházi és vallási alapú nőgyűlölő felfogás. A boszorkányüldözés az egyház felügyelete alatt zajlott, s több tízezer – főként női – áldozata volt. Bocsánatot kért-e az egyház valaha is ezért, illetve rehabilitálta az elítélteket?A boszorkányperekről érdemes tudni, hogy nemcsak a katolikus, hanem a reformált egyházak is fontos szerepet játszottak bennük, Luther Márton és Kálvin János tanaiban szerepel a Kivonulás könyve 22,17-re: „Varázslót / boszorkányt / jósnőt ne hagyj életben!” – azaz, aki az ördöggel paktumot köt, annak halállal kell lakolnia. Történészek kimutatták azt is, hogy amikor a reformációra adott válaszként elindul a katolikus ellenreformáció, akkor érzékelhetően megnövekszik a boszorkányperek száma. Ez azt igazolja, hogy a katolikus egyház a maga eretnekellenes fellépését gyakran összekapcsolta azzal, hogy azt perelték be és végezték ki boszorkányként, aki közben áttért a reformált hitre. Bocsánatkérésről mind a mai napig nem beszélhetünk! II. János Pál pápa 2000-ben kiadott egy „Mea culpa” című állásfoglalást a boszorkányperek vonatkozásában. Ez az állásfoglalás nagyon ellentétes reakciókat váltott ki, egyrészt sokan örültek, hogy végre egy katolikus pápa megszólal a témában, másrészt sokan nagyon csalódtak, mert csupán üres szavaknak találták ezt a nyilatkozatot. Hiszen a pápa még a címben „Mea culpa” („Én bűnöm”) sem említi, hogy a boszorkányüldözés témájáról lenne szó. Ezek után pedig csak egy nagyon ártalmatlan és ködösen megfogalmazott mondat jelzi, „hogy egyházi emberek is olyan eszközökhöz nyúltak, a hit és a morál nevében, az igazság védelméért, amelyek nem egyeztethetők össze az Evangéliummal.” A későbbi egyházi kommunikáció ezt „bocsánatkérésnek” nevezi, holott azért ez ténylegesen nem történt meg, és a pápa elhallgatja az egyház intézményes felelősségét is, hiszen csupán egyes emberek cselekedeteiről beszél, de azért tudjuk, hogy ennél több történt. XVI. Benedek pápa egyáltalán nem foglalkozott a kérdéssel. Ferenc pápa 2016. április 12-én őszintén beszélt arról, hogy el kell ítélnie azt, hogy az egyház közreműködött a boszorkányüldözésben és az eretnekégetésekben, de bocsánatot ő sem kért. A lutheránus egyház több püspöke adott már ki állásfoglalást az ügyben, például 2015-ben a hannoveri evangélikus lutheránus egyház, amelyben a reformált egyház teológusainak felelősségéről és a perek áldozatainak rehabilitációjáról van szó.  Mi ma az egyház hivatalos álláspontja a kérdésben? Vannak boszorkányok? S ha igen, mi a „teendő” velük?A katolikus egyháznak van egy katekizmusa, amelyben a legfőbb tanításokat találhatjuk meg összefoglalva. Ennek egyetlen cikkelye, a 2117. foglalkozik a „Jövendölés és mágia” témájával: „A mágia és a varázslás valamennyi fajtája, melyek által úgy tesznek, mintha hatalmuk lenne az okkult hatalmak fölött, mintha szolgálatukra tudnák kényszeríteni őket, és természetfölötti hatalomhoz jutnának általa felebarátjuk fölött – még ha az egészségét akarnák is visszaadni –, súlyosan ellenkeznek a vallásosság erényével. Ezek a praktikák még inkább elítélendők, ha ártani akarnak a másiknak, vagy ha a démonok beavatkozásához folyamodnak. Az amulettek viselése is elvetendő. A spiritizmus gyakran jövendőmondó vagy mágikus cselekményeket takar. Ezért az egyház inti a híveket, hogy tartózkodjanak tőle. A hagyományos gyógymódok (természetgyógyászat) alkalmazása nem törvényesítheti a gonosz hatalmak segítségül hívását és mások hiszékenységének kihasználását.” Örvendetes tény, hogy a boszorkányság fogalma és témaköre nem kerül elő a katekizmusban. Vagyis úgy tűnik, hogy az egyház a történelem sötét századaiból tanult némi óvatosságot. Érdekesség viszont, ha rákeresünk különböző fundamentalista katolikus oldalakra, például erre, akkor ott azt találjuk, hogy igenis foglalkoznak a boszorkányság témakörével, például még a katekizmus szövegét is meghamisítják és „a mágia és a varázslás” helyett „a mágia és boszorkányság” formáiról beszélnek. Ez annak a tünete, hogy egyre erősödőben van az úgynevezett hitvédelmi katolikus fundamentalizmus, ami semmilyen szélsőségtől sem riad vissza. A korabeli „boszorkányelméletek” szerint a nők hajlamosabbak a boszorkányságra, mert gyengébb hitűek és jelleműek. Mi ma ebben a kérdésben az egyház álláspontja? Még mindig így látja a nőket?A boszorkányperekben és abban, hogy az áldozatok többsége nő volt, egyértelműen szerepet játszott a korabeli egyházi és vallási alapú mizogin (nőgyűlölő) felfogás. Nem csupán arról volt szó, hogy a nők gyengébb hitűek, az ördög könnyebben tudja őket befolyásolni, hanem arról is, hogy azokat a nőket is boszorkánynak tekintették, akiknek volt véleményük a világ és az egyház dolgairól, akik kritikusan gondolkodtak, és el merték mondani a véleményüket. Erre a tényre leginkább az 1970-es évek óta létező feminista teológia mutatott rá. A női hang elhallgattatásának egyik tipikus eszköze volt a boszorkányper. Mivel a nőnek nem volt spirituális autoritása, sőt, a középkori teológia szerint a férfihoz képest csökkent értelműnek számított, ezért egy nőnek tilos volt a tanítás, a nyilvános beszéd, gondolatainak leírása, terjesztése. Aki ezt a szabályt átlépte, annak súlyos büntetéssel kellett számolnia, mert megvádolták eretnekséggel vagy boszorkánysággal, és ha szerencséje volt, akkor csak a könyvét (lásd Magdeburgi Mechthild), ha nem, akkor őt magát is máglyán égették el (mint Margareta Porete-t). A nők helyzete azóta persze sokkal jobb lett, de még ma is rengeteg a teendő, hogy az egyház azonos jogokat adjon a nőknek, ez a vallásos feminista mozgalom legfőbb törekvése. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"258585","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"896","style":"width: 400px; height: 586px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"612"}}]] A boszorkánypróbák Arra, hogy valakiről kiderítsék, valóban boszorkányról van-e szó, a kínzásokon kívül különféle módszerek léteztek. Ezek voltak a boszorkánypróbák: Vízpróba – a vádlottat megkötözték, s a vízbe dobták. Ha a felszínen maradt, ez világos bizonyítéknak számított bűnösségére. Ha elsüllyedt, kihúzták a vízből, de gyakran előfordult, hogy az illető már halott volt. Ilyenkor azt írták a jegyzőkönyvbe, hogy baleset volt. Tűzpróba – a vádlottnak forró vasat kellet megfognia, vagy tűzbe kellett tartania a kezét. Ha nem keletkezett seb, az az ártatlanságát bizonyította. Tűpróba – mivel azt tartották, hogy az ördög megjelöli a híveit, anyajegyeket vagy más egyenetlen helyeket kerestek a vádlott testén, ahova tűt szúrtak. Ha a szúrás nem fájt vagy nem vérzett, az bizonyíték volt a boszorkányságra. A megmaradt tűkön azonban láthatjuk a vádlók álnokságát. Mivel a nyélbe ültetett tű beszúráskor behúzódott, az illető nem érzett semmit. És megvolt a bizonyíték. Könnypróba – abból a hiedelemből indult ki, hogy a boszorkányok nem sírnak. A vádlottat felszóllították, hogy sírjon. Ha ez nem sikerült, vagy a kínzásnál nem könnyezett, az megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka volt boszorkány mivoltának. Mérlegpróba – alapja, hogy a boszorkányok teste könnyebb, mint az igaz hivőé. A boszorkányt a mérleg egyik serpenyőjére ültették, a másikra súlyt tettek. Ha könnyebb volt, megvolt a bizonyíték. Ha nehezebb volt, az is bizonyítéknak számított, mert azt jelentette, maga az ördög segített neki.(Forrás: Lengyel Tünde: Bosorky, strigy, čarodejnice)