1947: egy kitelepített kisfiú karácsonya

Gyermekkorom karácsonyaira úgy emlékszem, hogy mindig hiányzott valaki a családból. Édesapámmal együtt csak egy- és kétévesen ünnepelhettem, (persze, ezekre a karácsonyokra nem emlékszem), ugyanis két és fél éves voltam, amikor édesapám megkapta a katonai behívót, s vele soha nem ünnepelhetett többet a család. Mégis számomra az első emlékezetemben élő karácsonyok a Jézuska-várás karácsonyai voltak: a karácsonyfa alatt a sütemények, kalácsok, ajándékok mellett ott volt édesapám tábori levele is, amely alapján édesanyám mindig megnyugtatott, hogy majd jövőre a Jézuska hazahozza édesapámat is. Az 1946-os karácsonyfa alatt már nem volt tábori levelezőlap, csak a lelkekben a szomorúság, mert megjött a hír, édesapám távol az otthontól, egy hadifogolytábor közös sírjában nyugszik örökre. Szomorúság lengte be karácsonyunkat. Ráadásul a tábori lap helyett akkor fehérlapot hozott adventre nekünk a posta.

Én akkor még nem értettem a felnőttek, édesanyám és szülei szomorúságát, még felhőtlenül örültem a gyertyafényes karácsonyfának, melyet a Jézuska hozott. Nem sokat törődtem a felnőttek gondjaival, hisz’ a másik öregapáéknál is ott voltak az ajándékok a karácsonyfa alatt. Azonban a következő, az 1947-es karácsony minden részletével máig él bennem. 1947 májusának végén édesanyámmal együtt kitelepítettek bennünket Magyarországra, Kaposszekcsőre. Nagyszüleim, akikkel együtt laktunk, Szeliben maradtak. Édesapám oldaláról szinte a teljes rokonságot kitelepítették. Csakhogy nem egy helyre. Édesapám szülei és testvérei Tolna megyébe kerültek, jó távol tőlünk. Keresztapám, keresztanyám az Alföldre, Ambrózfalvára. Még szerencse, hogy apai nagymamám testvéreit, édesapám nagybátyjait és nénjét velünk együtt Kaposszekcsőre telepítették, édesanyám unokatestvérei közül kettőnek a családját szintén. Édesanyám öccse is velünk volt, ő a vagonunkban elbújva jutott Magyarországra, hogy befejezhesse tanulmányait. Ám akkor, 1947-ben Kaposszekcsőn még ott voltak a kitelepítésre váró németek, svábok is, akiket szinte egyik pillanatról a másikra megfosztottak házuktól, vagyonuktól, hogy az odatelepített szelieknek legyen hol lakniuk. De így sem jutott mindenkinek lakás, hiszen a házuktól megfosztott németeknek is lakniuk kellett valahol. Kezdetben mi is, édesanyámmal és nagybátyámmal, együtt laktunk édesanyám két távolabbi unokatestvérével és családjukkal egy szép nagy sváb házban, amelyet eredeti tulajdonosaiknak el kellett hagyniuk. 

Szeptemberben az evangélikus felekezet iskolájában kezdtem iskolába járni. Karácsonyra színdarabot tanultunk. Vártuk a karácsonyt. Számomra a legnagyobb kérdés az volt, hogyan talál meg engem a Jézuska, aki eddig úgy tudta, hogy a szeli Főszeg utcába kell nekem ajándékot hozni. Édesanyám mindig könnyes szemmel nyugtatott: „Ha jó leszel, megtalál téged itt is”. Eljött a karácsony. A szenteste előtt egy konyhában készült a karácsonyesti menü az egész ház számára. Az asszonyoknak sok dolguk akadt, mi pedig, gyerekek, a negyedikes unokatestvérem és én, már korábban indultunk iskolába, ugyanis az egész iskola együtt vonult át a templomba. Anyukám megnyugtatott, menjek nyugodtan, neki még sok dolga van, de siet, és időben, a harangszóra ő is ott lesz.

A templomban a műsor alatt és utána hátralesve az első padból szinte megdermedve vettem észre, hogy majdnem minden asszony zsebkendővel törülgette a szemét, sőt Lajos nagybácsi, az igazán kemény szeli ember is, kézfejével a szeméhez nyúl. Magamban meg is róttam őket, minek kell sírni, könnyezni ilyen szép ünnepen. Számomra még mindig a legnagyobb kérdés az volt, megtalál-e Szeli után Szekcsőn is a Jézuska. Akkor még nem értettem, de nagyon hamar örökre tudatosítottam, hogy a szeliek azért könnyeztek, mert ez volt az első karácsonyuk, melyet nem az őseik által épített templomban ünnepelnek. A németek pedig azért, mert nagyon sokuknak vagy rokonuknak ez volt az utolsó karácsony, amikor az őseik által épített templomban élhették meg a karácsony áhítatát. Az istentisztelet után a templom előtt rokonok és nem rokonok egymást megölelve búcsúztak, s lassan indultak csak otthonuk felé. Húztam is édesanyámat eléggé, menjünk már, látni akarom a karácsonyfát.

Édesanyám hazafelé egyre inkább törölgette a szemét, mire a házunk elé értünk, már sírt. Átmentünk a süteményszagú konyhán, a közös helyiségeken, és benyitottunk a szobába. Az asztalon kalács, sütemény, cukorka, némi becsomagolt ajándék és alig feldíszített karácsonyfa. És édesanyám hangosan zokogott az ajtófélfának dűlve. Én is sírva fakadtam. Nem kérdeztem semmit. Megfogva édesanyám kezét együtt, sírva díszítettük fel a karácsonyfánkat. Sírtam, mert örökre elvesztett édesapámra gondoltam, a Szeliben egyedül maradt nagyszüleimre gondoltam, a nemtudomholvan Tolna megyei Hangospusztára telepített másik nagyszülőkre és édesapám testvéreire gondoltam, és a legfájdalmasabb felismerés az volt, hogy talán egy másik gyerek is, aki tavaly még ebben a házban örült a karácsonyfának, most valahol sír, mert kidobták őket a szülői házból. Ez az 1947-es karácsony bizonyára sokaknak ilyen volt, hiszen csak a két Szeliből közel félezer ember kényszerült  a szülőföldtől távol, talán szintén könnyes szemmel ünnepelni a szentestét. Ettől a karácsonytól kezdve nincs és nem volt számomra nagyobb ajándék, mint az, hogy karácsonyestén megölelhetem, megölelhettem szeretteimet azzal a gondolattal és kívánsággal, hogy tehesse ezt mindenki a Földön, ne kelljen senkinek emberi kegyetlenség miatt sírva várni a karácsonyt, díszíteni a karácsonyfát. 

Szabados László
nyugdíjas igazgató-tanító
(1941-ben született Felsőszeliben)