11 ezer kilométer két keréken

Március 31-én indult, és október 22-én ért haza. Dióhéjban: a Duna vonalát követve indult Komáromból, le a Duna-deltába, egy hetet töltött Moldáviában, két hét alatt átvágott Ukrajnán, érintette Belorussziát, és három hónapig volt Oroszországban; ott felbicajozott az Északi-tengerig, Arhangelszkig, aztán Karélián át Finnországba, majd a balti államokon keresztül Lengyelország következett, majd onnan Csehország érintésével kerekezett vissza Komáromba. Olyan távoli tájakon haladt keresztül, mint az Oka folyó mente, a mescsorai mocsarak, Csuvas-, Mordvin- és Komiföld. Járt és járatlan utakon, amelyek nincsenek a térképen, akadt olyan is, ahol vissza kellett fordulnia. Vándorlása során eljutott a 64. szélességi kör fölé, elhajtott az Onyega- és a Ladoga-tó mellett. Amikor a térkép fölé hajolva sorolja a városokat, alig bírja az ember követni.

Nem a tavalyi volt az első útja.

A kerékpározás úgy kezdődött, hogy 2001 óta egy baráti társasággal jártuk Szlovákiát. Az első nagy utunk Jászó volt; ott élt Orosz Örs nagyapja, őt látogattuk meg. Lényegében Orosz Örs volt a társaság motorja. 2006-ban indultam először hosszabb útra, Belorussziába, azt Nyugat-Európa követte: 2007-ben tettem egy 5500 kilométeres utat. Akkor a Pireneusokig jutottam el Szlovénián, Észak-Olaszországon, Dél-Franciaországon keresztül, majd a Duna forrása felé és a folyó mentén jöttem vissza.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"135727","attributes":{"alt":"Szeder László","class":"media-image","height":"320","title":"Szeder László","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

Mi ösztökél valakit arra, hogy ennyit kerekezzen?

Nem a kerekezésen van a hangsúly, maga az utazás a lényeg. Hogy új vidékeket ismer meg az ember. Én tulajdonképpen az egész világot szeretném bejárni. Ez igazából csak az első kör volt, mert tavasszal újra elindulok, a kaukázusi országokba. Tervem, hogy a következő három-négy évben bejárom Európát és a környékét, beleértve Észak-Afrikát és a Közel-Keletet, utána pedig szeretnék átmenni Amerikába, elsősorban Dél-Amerikába.

S mindezt kerékpáron.

A bicaj a legkézenfekvőbb közlekedési eszköz, mert lassú. Szerintem nem erény, ha az ember gyorsan utazik. A bicikli ráadásul lehetővé teszi a teljes függetlenséget és szabadságot. S persze olcsó: nem kell szállást fizetni, az ember bárhol felveri a sátrát. Külön érdekessége volt ennek az útnak, hogy azelőtt a Szovjetunióban csakis szervezetten lehetett utazni. A nagyvárosok például el voltak zárva a turisták elől.

Hogy fest ez napjainkban?

Ma már csak a hadikikötők és az űrközpontok zártak, oda maguk az oroszok sem léphetnek be, csak engedéllyel. Van még vagy húsz-harminc ilyen városka, ezek általában az Urálban találhatók. A nagyvárosok mellett megvannak ma is a rendőrposztok, de ma már a határokon is pillanatok alatt átjutottam. Egyszer igazoltattak, Szaranszkban, a mordvin fővárosban, ahol lecsaptam a kerékpárt csomagostul egy középület előtt. Gyanús lehettem, félnek a terrorizmustól. Belorussziában más a helyzet, ott azért lehetett érezni a rendőrállamot. Ott is főleg a határsávban, Lengyelország közelében.

Durván számítva napi 50-60 kilométert tett meg.

Voltak napok, amikor csak 30-40-et, de minden várost megnéztem, ami útba esett. Csak az Arhangelszki területen 1100 kilométert mentem; ennek a fele földút volt, de olyan minőségű, hogy naponta öt kilométert lehetett megtenni. A tajga még gyalogosan is megterhelő. Csak Karéliában kellett rettentően felgyorsulnom, mert volt négy napom és hatszáz kilométer a határig; a vízum miatt kellett belehúzni. Az utolsó két napon 260 kilométert mentem, egész nappal, egész éjszaka, egész nappal.

Ekkora távolsághoz strapabíró kerékpár kell.

Az első két utamat egyszerű városi bringával tettem meg. Most már, az édesapám segítségével, hegyikerékpárt szereltünk össze. Főleg a kerekekre kellett költeni, hogy erősek legyenek. Ha az eltörik, megnézhetem magam. Nem is volt vele gond, a gumikkal annál több: tizenegyet használtam el, nehezen bírták a 60-70 kilós csomagsúlyt. Érdekes módon egy Ukrajnában vásárolt kínai gumi több mint hatezer kilométert kibírt; az orosz, masszív, vastag gumik két-háromszázat. Igaz, akadt köztük, amelyiket még a Szovjetunióban gyártották.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"135728","attributes":{"alt":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

Mi a legnagyobb kíhívás egy ilyen úton? Milyen érzés egyedül sátorozni a tajgában?

Erre szerintem bármelyik egészséges ember képes lenne. Az egyedüllét nagyobb kihívás. Igaz, találkoztam Belorussziában bölénnyel, vagy vaddisznók vették körül a sátrat, de az éjszakai vadon biztonságosabb hely, mint egy nagyváros.

Térjünk vissza a motivációhoz.

Kicsi koromtól érdekelt a földrajz, rengeteg időt töltöttem térképek fölött. Földrajzot tanultam Budapesten, az ELTE-n. Mára ugyan kitágult a világ az internettel, de én nem akarok afféle szobaföldrajzos lenni, aki a gép előtt ül. Oda kell menni. Oroszországban például három hónap alatt nem találkoztam egyetlen külföldivel sem.

Melyik táj volt a legszebb?

Nehéz kérdés, hiszen fél év alatt nagyon sok szépet láttam. Igazából a tajga vonzott, mindig is azt szerettem volna látni. Belorussziába is azért indultam, mert teljesen ismeretlen ország, ráadásul Európa utolsó diktatúrája ott van. De az úton inkább az erdőkben gyönyörködtem, mint a politikáról gondolkoztam. Amikor Csebokszárinál átkeltem a Volgán, innen gyakorlatilag végig, Helsinkiig szinte folyamatosan erdőben haladtam. Három olyan erdő van az európai Oroszországban, amelyen gyakorlatilag csak homokos ösvény vezet keresztül, ahol haladni nehéz, azt sem tudja az ember, hová megy.

Hogyan lehet a tajgában tájékozódni? Vannak táblák?

Térképpel. Vannak táblák, de mindegyiken az áll, hogy óvjuk az erdőt a tűztől. A Brjanszki-erdő, ahol annak idején a magyar hadsereg harcolt, még mindig teli van háborús vasakkal, és a helyiek úgy emlékeznek vissza, mintha minden tegnap történt volna. Nagyon erősen érezni a különbséget azok között a területek között, ahová eljutottak a németek, s ahová nem.

Mi volt a legnehezebb?

Néhol nagyon rossz az út, másutt művészet túlélni a forgalmat, például Moszkva körül. Talán azok a napok voltak a legnehezebbek, amikor tíz kamion dudált egyszerre, hogy menjek le az útról. Vagy amikor Moszkva közelében alkalmi vendéglátóim úgy próbáltak marasztalni, hogy Oroszország alkalmatlan a kerékpározásra, ki fognak készíteni. Ehhez képest csupa kedves emberrel találkoztam, és a hajam szála se görbült. Az időjárással alapvetően szerencsém volt. Induláskor Magyarországon még tél volt, a Dunántúlon hótorlaszok voltak; Szerbiában már tavaszodott, Bulgáriában pedig április közepén beütött a nyár. Moszkva után az északi nyár uralkodott, augusztus végén fagyok voltak, Észtországban a szeptember jelezte, hogy ideje elindulni dél felé, mert reggel befagyott a víz a palackban, és fel kellett venni a kesztyűt, mert lefagyott volna a kezem. A Kárpátokon átkelve ismét meleg lett.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"135729","attributes":{"alt":"","class":"media-image","height":"325","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

A több mint féléves »kirándulásnak« anyagi vonzata is van, ezt nem mindenki engedheti meg magának.

Ezt az utat lényegében a szüleimnek köszönhetem, mert minden fizetésem félre tudtam tenni három éven keresztül. Nem titok: nyolcezer eurót. Ezenfelül ezerhétszáz eurót költöttem a felszerelésre. Egyébként napi 5-6 euró elég az élelemre. Úgy terveztem, hogy novemberben indulok tovább Észak-Afrikába, Marokkóba, majd Portugáliába, de kaptam egy lehetőséget, hogy télen újra dolgozhatok, és meg tudok keresni annyit, amennyi elég lesz tavasztól őszig egy újabb útra. Ha meg tudnám csinálni, hogy telente dolgozom, tavasztól őszig pedig úton vagyok, akkor nem kell hozzányúlnom a tartalékhoz, amely elég lesz Amerikára.

Nyilván volt/van példaképe.

Az én példaképem Heinz Stücke, akit nem lehet felülmúlni. Ő 1962-ben indult el Németországból, hatvan dollárral, és azóta folyamatosan úton volt tavalyig. Negyven évig Németországba sem tért vissza. Most 74 éves, és a világ valamennyi országában volt. Visszavonulva most kezdi feldolgozni az ötven év történéseit. Etiópiában például teljesen elfogyott a pénze, és Hailé Szelasszié adott neki ötszáz dollárt. Sokszor úgy tartotta el magát, hogy képeslapokat, prospektusokat nyomtatott, és kiállt az utcára árulni. Japánban például annyit eladott, hogy öt évre elég volt neki. Természetesen nem ezt akarom csinálni, hiszen ma már itt van az internet, teli a világ biciklis utazókkal. Balázs Dénes geográfus könyvein nőttem fel. Ő a legnehezebb körülmények közt is be tudta járni a világot. 1958-tól 1990-ig. Képzelhetni, akkor milyen nehézségei lehettek. Az ő terve az volt, hogy bejárja a világ összes karszt-vidékét, és elkészíti a karsztmonográfiát. Ez, sajnos, nem sikerült neki, korán elhunyt. Ő alapította meg a Magyar Földrajzi Múzeumot. Önerőből csinálta az egészet, sosem kuncsorgott támogatásokért, szponzorok után. Mellesleg én sem teszem, nincsenek szponzoraim, és nem is lesznek. Érdekes, hogy útközben is adtak pénzt idegen emberek. Elfogadtam, de sosem fogok magamból reklámtáblát csinálni, ami nagy divat manapság.

***

A beszélgetés végén megkérdezzük a fiatalember édesanyját, mit szólt a család, amikor a fiuk először bejelentette, hová készül. Volt sírás, lebeszélés – mondja, de semmi nem segített. Most már eljutottak odáig, hogy megértették: ez a fiuk élete. Azért izgultak természetesen, hiszen László semmilyen „kütyüt” nem vitt magával, kivéve a fényképezőgépet, így a kapcsolattartás abban merült ki, hogy havonta egyszer-kétszer küldött emailt, ha internetközelbe került.

KATTINTSON A FOTÓRA, NAGYKÉPES GALÉRIA NYÍLIK!