Örülök, hogy felébredtem

Sokkolt a hír. Ha édesapám nem figyelmeztet, nem is megyek a kórházba – emlékezik vissza Aneta, aki nem az a rögtön orvoshoz rohanó típus. „Csak akkor megyek a csípőgyulladással az orvoshoz, ha már nem tudok járni, vagy ha összeesem a vesegyulladás miatt” – ismeri be a csinos híradós. Hasonlóképpen volt ez azon az éjszakán is, amikor adás után a nyakán kidudorodott egy ér. Nem gondolta, hogy valami komoly dolog lehet, csak édesapja telefonhívása ijesztette meg, ő ugyanis pánikszerűen kérte lányát, azonnal hívjon mentőt.
„De ha az ember egyedül él három gyerekkel, nem tud csak úgy egyszerűen eltűnni otthonról. Szerencsére a bátyám felvette a telefont, és a sógornőm eljött a gyerekekhez, amiért nagyon hálás vagyok” – mondja.

Aneta az egész éjszakát a sürgősségi ügyeleten töltötte, a kegyetlen diagnózist másnap közölték vele az orvosok, akik a kórházban marasztalták. Keservesen sírt – mondja, de nem táplálta magában sokáig a negatív gondolatokat: „Az élet dolgait kihívásként fogom fel, hiszen már mindenfélét megéltem.”

A háromgyermekes anyuka leginkább attól félt, hogyan fogadják majd a hírt a fiai. Bár még kicsik, szerencsére váratlan intelligenciával sikerült feldolgozniuk a történteket. „Gabriel most kilencéves, tehát tavaly nyolc volt. Amikor megtudta, hogy rákos vagyok, tovább eszegette az ebédjét, s csak lakonikusan megjegyezte: »Tudod, anya, ez várható volt, Csernobil hatása harminc év után mutatkozik meg, úgyhogy egyáltalán nem vagyok meglepődve«.”

Aneta elmagyarázta nekik, hogy nagy harcos, nem kell félniük, mert legyőzi a betegséget, orvosa, Ľuboš Drgoňa nagyszerű szakértő, biztos megmenti őt. Gyermekeivel igyekszik mindenről nyíltan beszélni, gyakran feszegetnek komoly témákat is. Mint mondja, nem akarja a gyerekeket burokban tartani, amely megvédi őket a kellemetlen dolgoktól.

Gabrielt, Nathant és Danielt kiskoruk óta vallásosan neveli. „Van, aki egy nehéz helyzetben vagy egy szörnyű diagnózis hatására válik vallásossá, de a srácok megszokták, hogy minden este imádkoznak, hálát adnak és kérnek, de nem csak saját maguk számára. Ha mást már nem is adnék nekik útravalóul az életbe, úgy gondolom, nagy dolog, hogy hitük van” – mondja Aneta, akinek meggyőződése, hogy a fiúk megtanultak hinni az ima erejében, s biztosak abban, hogy imájuknak hála, meggyógyul az édesanyjuk.

A hitben talált erőt Aneta is. Majd elmondja, nagyon erősen hatott rá az a pillanat, amikor megbékélt a legrosszabbal. „Az első sokk, az első ijedség és a sok sírás után tulajdonképpen a halálra kezdtem készülni. Másként kezdtem élni, és főleg sok mindenre fütyülök. Nem stresszelem magam, nem veszek mindent a szívemre, és nagyon megkönnyebbültem” – emlékezik vissza a pillanatokra, amelyek mindent megváltoztattak.

Bár már túl van a nehezén, a gondolkodásmódja megmaradt. Megtanulta, hogy egy kicsit önzőnek kell lennie, többet kell magára gondolnia és pihennie. „Teljes erőbedobással dolgoztam mindig, de most inkább pihenek. A diagnózisom következtében gyorsabban lemerülnek az akkumulátoraim, úgyhogy több alvásra van szükségem.”

Beismeri, sokat segített az ismerősök és ismeretlen emberek támogatása, annyira hálás volt a jókívánságokért, az imákért, a bátorításokért, hogy ezt a sok pozitív energiát megpróbálta továbbadni azoknak a nőknek, akiknek hasonló a sorsuk.
Anetának fontos üzenete van azok számára, akik szenvednek, akik nehéz időszakot élnek át: „Nem tudom, mikor ér véget az életem, ezért azt akarom, hogy minden napom a lehető legcsodálatosabban teljen. Már annak is örülök, hogy reggel fölébredtem, úgyhogy mosolygok, aztán az összes srácomnak szép jó reggelt kívánok. Kávézom, az ablakból nézelődöm, és örülök, hogy vagyok.” (Šarm)