Lőrinc barát: „Beszélnünk nem volt szabad, úgy kellett élnünk, hogy az maga legyen az evangélium”

A közelgő húsvéti ünnepekre hangolódva, nagyböjt idején lélekemelő volt a ferences szerzetes beszámolója az eddig megtett útról és a kezdetekről. „Nekem elég korán jött a hívás, 18 éves koromban. Hívő családból jövök, ennek ellenére nem volt soha emlegetve otthon, hogy gondolkodjak el rajta. Én éreztem úgy, hogy a szerzetesi hivatást választom. Beutaztam Udvardról tanulni Érsekújvárba, és ilyenkor be szoktam térni a ferences testvérek kolostorába. A ferences barátok megkérdezték, nem szeretnék-e ministrálni. Amikor később felajánlották a lehetőséget, hogy eljárhatok a hivatásképző találkozókra, egy éve már dolgoztam bádogosként. Ennek ellenére ellátogattam a hivatásfelismerésre, és imádkoztam, ahogy arra a szüleim vezettek. Egy év után felmondtam a munkahelyemen és beléptem a rendbe” – avatott be a kezdetekbe Vadkerti György, aki ezt követően vette fel a Lőrinc nevet. „Mindenki elér egy útkereszteződéshez az életben. Csak időben kell tudni meghozni a fontos döntéseket. Idősebb korban az ember már nem annyira bevállalós, több lesz a kételye, így nagyobb a veszély és nehezebb a döntéshozatal. Döntsön az ember a szerzetesi hivatás, vagy a házasélet mellett, a jó Isten megáldja az útját” – tette hozzá Lőrinc testvér, amikor elvonultunk egy rövid beszélgetésre. Az érsekújvári Czuczor Gergely Alapiskola vendégeként délelőtt a tanulóknak, délután a felnőtt érsekújvári, udvardi és más régióbeli közönségnek tartott izgalmas beszámolót kétéves missziós munkájáról Marokkóban, ahonnan nemrég tért haza. Salgó Gabriella, a Szlovákiai Magyar Pedagógus Szövetség Érsekújvári Területi Választmánya elnökének a meghívására érkezett és Priskin Zoltán iskolaigazgató mindkét találkozón örömmel köszöntötte a vendéget. A szerzetes jelenleg a ferences testvérek füleki központjában teljesíti küldetését.

Marokkói kolostorok

Az Északnyugat-Afrikában lévő Marokkói Királyságnak, ahol VI.Mohammed király uralkodik, hivatalos nyelve az arab és a standard marokkói berber, a beszélt nyelv a francia. Északi szomszédjuk Spanyolország. Az országban több tízezer bevándorló él, francia származású értelmiségiek, nyugat-afrikai és algériai személyek. Lőrinc testvér Rabat városában töltött két évet, de az ország több részén is működnek női és férfi szerzetesrendek. „Ha valaki kérdi, hány katolikus van, azt válaszolom, hogy hatan vannak összesen hivatalosan Marokkóban, de nehéz nekik munkát találniuk, kirekesztik őket. Egy ilyen férfit mi is alkalmaztunk. Vannak családok, akik kimentek külföldre és áttértek a katolikus hitre, de miután visszatértek, csak otthon olvassák a szentírást, kilépve az utcára, a helyi szokásokhoz igazodnak. Nem tudjuk, hogy nem hivatalosan hányan gyakorolják a katolikus vallást. Mi, szerzetesek is csak úgy működhetünk, hogy nem beszélhetünk a hitről, csak tesszük, amit kell. Vannak európai és afrikai hívek, de nehéz a szertartásokat összehangolni. Az európai híveknek az egyórás mise a természetes, az afrikainak az nem ér semmit. Nekik a szentmise egész vasárnapi program. A női kolostorokban az asszonyoknak varrodájuk volt, a három férfi központban nyelvtanulás és informatikai oktatás zajlott. Fenntartóként dolgoztam több kolostorban, de előre be kellett jelentkeznem, ha női kolostorba érkeztem, hogy felvegyék a burkát az asszonyok, vagy úgy kellett kinéznem, mint egy asszonynak” – mesélte humorral is fűszerezett történetét Lőrinc testvér. A kirekesztettség ellenére vannak olyan találkozók, megemlékezések, amelyeken a muszlim, a zsidó és a keresztény közösségek tagjai is jelen vannak. A vetítés során mutatott egy képet, amelyen Szűz Mária meglátogatja rokonát, Erzsébetet, aki idős kora ellenére várandós. „Szíve alatt vitte a kincset, Jézust és ment szolgálni. Nekünk szerzeteseknek ezt adták példának, mert beszélni nem nagyon lehetett nekünk a hitről, de úgy kellett élnünk, cselekednünk, hogy az maga legyen az evangélium” – fogalmazta meg az ottani misszió lényegét Lőrinc barát. Szent Ferenc 1219-ben hat szent életű társát a mai Marokkó területére küldte, hogy hirdessék Krisztus tanítását, végül öten – Berárd, Péter, Ottó, Akkurziusz és Adjutusz – mentek a pogányok közé. 1220. január 16-án gyilkolta meg őket a marakesi emír. Akkoriban a vértanúság nagy dicsőség volt a misszióba indulók számára.

Menekültek és rabok segítője

„A koránban benne van, az asszony a föld, amibe lehet szántani amikor akarsz és ahogy akarsz, a muszlimok azért is úgy állnak hozzá az asszonyokhoz, ahogyan. Lassan halad, beérik a változás annak köszönhetően, hogy a király nyitott, mivel Európában tanult. Marokkóban Európához hasonlóan vasárnap szünnap, pénteken elmennek a mecsetbe kettőkor, annak környékén is hallgatják a papot, aki arabul beszél. A moszlim hitnek öt pillére van. Egyedül csak Allah. Aztán az ima – ezért fogadnak el minket, mert ötször imádkoznak naponta, és nekünk szerzeteseknek is van öt ilyen alkalom –, aztán a Ramadán, az alamizsna és a zarándoklat” – sorolta Lőrinc barát. A Ramadán kapcsán elmondta, ha nyári időszakra esik, vizet sem isznak a böjtölők, ilyenkor rengeteg a közlekedési baleset, és amikor ebben az időszakban újítottak fel egy kolostort, a munkások csak délelőtt bírtak dolgozni. Jobb kórházakban megtiltják a műtétet végző orvosoknak a böjtölést. Lőrinc testvér hazatérésének egyik oka az idős, beteg szülei voltak, szeretett volna közelebb lenni hozzájuk. A másik oka az volt, hogy az arab nyelvet is beszélnie kellett volna, nem csak a franciát. Hat missziós háznak volt a fenntartója, rendkívül ügyes mesternek bizonyult, sajnálták a távozását. Az éhező, egészségügyi gondozásra szoruló menekültekkel is foglalkozott. Emellett börtönmissziót végzett, ahol elsősorban külföldi rabokhoz engedték be, de az őrök azonnal felkapták a fejüket, amikor nem hitbéli dolgokról beszéltek, hanem panaszkodtak a rabok. Többnyire drogcsempészek ültek rács mögött. Függetlenül a rászoruló hovatartozásától, annak előéletétől, segítő kezet nyújtott és hitet adott nekik. A Brazil nagykövetség kérésére a szabadult raboknak átmenetileg szállást, élelmet adtak, míg intézték a hazautazásukat. A menekültek kapcsán a szerzetes elmondta, volt úgy, hogy az arab rendőrök néhány napra elhúzódtak a határtól, és átengedtek vagy 800 embert, így büntették Európát. Amikor túl nagy volt a nyomás északon a menekültek részéről, betuszkolták őket az autóbuszokba és délre szállították a tömeget. Innen a szabadulni vágyók ismét felgyalogoltak, vagy stoppal, kamionok alvázára kapaszkodva visszajutottak a határövezetbe.

Kilenc év Bolíviában

Nem egész kilenc évet töltött Lőrinc testvér Bolíviában, elmondása szerint ennyi év után sokkal nehezebb volt a visszatérés Európába. Egy magyarországi újságíró, Lukács Csaba kérésére egy alkalommal már közzétették bolíviai meghurcolásának történetét, ahová 2006-ban került ki. Az érsekújvári közönség kérésére röviden kitért életének erre a szakaszára. Itt ismerte fel a saját határait egy építkezés során, mert addig nem volt ereje nemet mondani, ezt ott és akkor tanulta meg. Az udvardi szerzetes egy régi spanyol kolostor felújítását kapta feladatul, közben börtönmissziós munkát is végzett. A börtönmisszió során találkozott Tóásó Előddel, aki hat évig raboskodott Dél-Amerikában fegyveres felkelésben való bűnrészességgel is vádolták, később minden vád alól felmentették. Lőrinc barátnak elmondta, már az öngyilkosság gondolata kerülgette, amikor megpillantott a cellában három úgynevezett fényalakot, ekkor úgy érezte, élnie kell tovább. Később a perui határtól alig nyolc kilométerre lévő településen, Copacabana kolostorában lett mindenes. A Gyertyaszentelő Boldogasszony-templom is ide tartozott, ahol az ország egyik leghíresebb kegytárgya az 1925-ben megkoronázott Szűz Mária-szobor állt. Lőrinc testvér máig nem szívesen beszél arról, hogy ottléte idején kirabolták a templomot és elvitték a Szűz Mária szoborra aggatott értékes ékszereket. A felháborodott népek sámánokhoz fordultak, akik szerint az ékszerek nem tűntek el, végül az emberek dühe a szerzetesek ellen fordult és saját maguk akartak igazságot szolgáltatni. A bírósági eljárásról Lőrinc testvér elmondta, iszonyú volt, ahogy a feldúlt tömeg odalent üvöltött, robbantgatott. Elmondta továbbá, hogy Szent Antal napján volt a döntéshozatal, aki megsegítette őket, végül egyházi és diplomáciai segítséggel hazajuthatott, de sosem bánta meg ezt a missziót.