Zuhog az eső, de szeretjük egymást

A közönség olyan filmekért szereti a latin-amerikai mozit, mint a Mama Brasil – így hirdették az egyik fesztiválon Gustavo Pizzi remek moz-góképét. Helytálló meg-állapítás: a latin-amerikai életérzést sugárzó Mama Brasilt tiszta szívből lehet szeretni. Jókedvre derít.

A Mama Brasil az idei Sundance fesztiválról indult útjára, és mostanáig több jelentős filmszemlét megjárt. Nálunk filmklubhálózatban vetítik.

Gustavo Pizzi mozija családi film, mert egy népes brazil család életébe, szürke mindennapjaiba vezeti be a nézőjét, és mert részben családi vállalkozásban készült. A brazil rendező és producer a forgatókönyvet feleségével, Karine Telesszel írta (saját tapasztalataikat is beleszőve a sztoriba). Irenét, a női főszereplőt Karine Teles alakítja, és abszolút autentikus, életteli figurát hoz. Nagyrészt az ő játékának köszönhető, hogy a vásznon kibontakozó helyzetek erős érzelmi hatást váltanak ki, és a film eltalál a nézőhöz. A történetbeli család két gyerekét – a bájos, és a kamera előtt remekül teljesítő ikreket – Pizziék saját gyerekei játsszák. Ezenkívül bekerült a produkcióba még egy családtag, Karine Teles unokaöccse: ő bűvöli a fúvós hangszert. E valós kötődésekből is fakad, hogy élethűre sikeredett a családi kép, amelyet a brazil mozgóképes dráma elénk fest, úgy, hogy nem szenzációs fordulatokra támaszkodik, hanem különösebb fabulázás nélkül, egyszerűen csak rákapcsolódik arra a ritmusra, amellyel mama Brasilék napjai mozdulnak előre az időben.

A Pizzi-opus hőseinek élete tele van nyomorúsággal és balsikerrel, mégis úgy teszik túl magukat puszta optimizmussal és összefogással a mindennapi gondokon, hogy aki végignézi a történetüket, teljesen felvillanyozódik. A látottak jókedvre derítenek azzal, hogy a kapcsolatokat irigylésre méltó szeretet fűzi szorosra. A rendező ugyanis nem egy letaglózó társadalmi drámát kerekített a nyomorúságos körülmények bemutatására, hanem a család érzelmi életének láttatására fókuszál. Olyan finom humorral fűszerezi a legfeszültebb helyzeteket is, hogy sírva nevetünk mama Brasilék balszerencsés kalandjain.

A film hőse – mama Brasil, azaz Irene – egy négygyerekes családot összetartó, kemény asszony. Szinte semmiben sem számíthat balszerencsés, kétbalkezes férjére (Otavio Muller), aki nem képes megoldani a ház körül semmit, így aztán folyamatosan pusztul a környezetük: tönkremegy a vízcsap, beragad az ajtózár. Irenének kell valamilyen átmeneti megoldást találnia mindenre. Ezek legtöbbje – a film derűs hangulatát emelve – mosolyt, sőt kacagást fakaszt a nézőben. Irene sose adja fel. Maga miatt sem, és a gyerekei miatt sem. Alapvetően boldog, mert nem favelában, hanem Rio de Janeiro külvárosában, saját családi házban élnek, jut étel az asztalra, és a gyerekek is megkapnak mindent, játékot, szórakozást, néhány napot a tengernél – bár még az időjárás is elromlik, amikor nyaralnak. Az anyagi gondok, a lepusztult családi ház rendben tartása mellett Irene vállára súlyosabb teher is nehezül. Legidősebb fia, a kamasz Fernando kecsegtető ajánlatot kap Németországból. Profi kézilabdacsapatba hívják játékosnak.

A komikus, derűs, szórakoztató epizódok hátterében ez az ajánlat elindít egy feszültséggel teli belső drámát. Az anya vívódását, melynek a tétje: képes lesz-e leküzdeni az aggályait és összeszedni az erejét, hogy a fiát elengedje a nagy ismeretlenbe. Nekünk, európai nézőknek egyszerűbb dolgunk van, kezdettől fogva a fiúnak drukkolunk, sejtve-feltételezve, hogy jobb világ vár rá. Közben nem gondolunk bele – a film pedig nem rágja a szánkba –, hogy valójában milyen nagy tétje van az elengedésnek.

Gustavo Pizzi rendezésének az üzenete kontrasztos: a derűlátás, a szeretet, az összetartozás érzése a borús napokat elviselhetővé teszi ugyan, de a nehéz döntéseket nem könnyíti meg.