Zenés forradalom

Aztán egy kiválasztott szereplő került fókuszba, akit egy másik színház már leszerződtetett egy másik musicalbe. Hogy vajon mihez kezd most Katarína Hasprová? Nos, szerencséje volt, a konkurens előadást már rég levették a műsorról, amikor A nyomorultak (Les Misérables) próbái végre elkezdődtek. A szokatlanul nagy csúszás okait folyosói beszélgetésekből tudjuk ugyan, de nincs szándékunkban kiteregetni a színház belügyeit. Lényeg a lényeg: a francia rendezőnő Broadway-minőségű előadást akart, és a próbák alatt olyan kemény volt, mint egy idegenlégiós őrmester, nem érdekelte őt, ki mekkora sztár Szlovákiában.

Marie Zamorának ugyanis szívügye volt A nyomorultak, nem csak egy újabb rendezői feladat. Frissen végzett konzervatoristaként annak idején ő játszotta Cosette szerepét a párizsi bemutatón, és azt is érdemes tudni róla – bár mellékszálnak tűnik, de a művészi elkötelezettség megértése miatt fontos –, hogy hozzáment A nyomorultak librettójának szerzőjéhez, aki egyben az ötletgazda is. Alain Boublil látta az Oliver! című musicalt Londonban, és a második felvonás alatt már azon kattogott az agya, hogyan lehetne valamelyik híres francia regényből is zenés darabot csinálni. Mondjuk A nyomorultakból. A történetet mindenki ismeri, a szituációk eléggé egyértelműek, az üzenet időtálló, ráadásul a szív is összeszorul a történeten. Szólt hát zeneszerző barátjának, ClaudeMichel Schönbergnek, és 1980-ban munkához láttak. A többi már történelem: ez lett minden idők legnépszerűbb, Guinness-rekorder musicalje, teljesen megérdemelten.

A sok statisztát igénylő barikádjelenetek miatt mindenütt nagy színházakban mutatták be A nyomorultakat. A máig futó londoni előadás lett a levédett etalon, amelytől eltérni csak különleges engedéllyel lehet, ezért eleinte hittük is, meg nem is, hogy a nemzetközi viszonylatban parányinak számító Nová scéna megkapja a jogokat. Nos, megkapta, méghozzá úgynevezett non-replica előadásra, azaz saját megoldásokkal, kisebb díszlettel, kevesebb szereplővel vihették színre a darabot.

A jeleneteket olyan ügyesen komponálta meg Marie Zamora, hogy egyáltalán nem zavaró a kamarajelleg. A tolvajbanda az oldalsó balkonról ereszkedik le létrán, a koldusok hátulról „támadják meg” a nézőket, szemtelenül nyújtogatják feléjük a kezüket, aztán úgy kúsznak a színpadra, mint valami fekete massza. A buffószerepben tündöklő kocsmáros házaspár, Katarína Hasprová és Jaroslav Rusnák egy ponton a zenekari árokból kapaszkodnak ki. A premierközönség meglepett morajlása alapján arra következtettünk, hogy ilyesmihez itt nincsenek hozzászokva. A második felvonásban a forradalmárok csak tizenöten vannak, mégis képesek tömeg benyomását kelteni, mert nem csak úgy tessék-lássék lövöldöznek a pár asztalból álló barikád mögül, hanem mindenkinek megvan a pontos helye, mozdulatsora. Amikor a főszereplőknek jelenésük van az előtérben, a „tömeg” megmerevedik, és – láss csodát! – valóban láthatatlanná válik a nézők számára. A díszletelemeket forgószínpad nélkül is úgy mozgatják, hogy öröm nézni. Akár egy háromperces dal kedvéért is új környezetet teremtenek, hogy aztán megint egy másik perspektívából láthassuk a jelenet folytatását. Egyetlenegyszer használják a kézenfekvőnek tűnő „megúszós” módszert, a vetített házfalakat, de akkor is a vasfüggönyre vetítenek, hátul pedig már készül a következő kép. Ez az igényesség rendkívül szimpatikus, már-már megható.

És a színészek hozzáállása is az. A nyomorultakban szinte minden főbb szereplő kapott saját áriát, tele van a darab igényes duettekkel, triókkal, sőt egy kvartett is nehezíti az életüket, de ebben a csapatban nem találtunk gyenge láncszemet. Tényleg mindenki száz százalékra teljesít, miközben senki nem akarja „lejátszani a színpadról” a másikat. Jók a gyerekszereplők is. A kis Gavroche-t játszó kilencéves Maroš Baňast meg kell zabálni, kapott is tapsot a premieren minden egyes jelenése után.

A casting egyébként Csehországban is zajlott, néhány színészt a brünni előadásból gyűjtöttek be. Ők néha birkóznak a szlovák kiejtéssel, de ez a francia rendezőnőt nyilván nem zavarta, úgyhogy minket se zavarjon. Ján Štrasser szövegátköltései is döcögnek néha, talán azért, mert az eredeti tartalomból mindent fontosnak tartott, így előfordul, hogy a szótagok alig férnek a dallamba. Jean Valjean imáját viszont remekül sikerült átültetnie erre a melodikusnak igazán nem nevezhető nyelvre, megkockáztatjuk, hogy jobb lett, mint a magyar verzió Miklós Tibor tollából.

És az sem véletlen, hogy nálunk (is) az operaszínpadról választottak Jean Valjeant, Tóbisz Titusz személyében, mert ez a szerep komoly énekesi kvalitásokat kíván. (Nem tartozik szorosan ide, de azért közöljük a friss hírt: Tóbisz Tituszt a kassai Otelló címszerepéért Deszka díjra jelölték.) A színészi kvalitásokról nem is beszélve, hiszen a regényben az ő karaktere megy át a legnagyobb változáson, vele történnek a legrázósabb fordulatok. Nos, a mi Valjeanunk mindent kihoz ebből a szerepből. Amikor színpadon van, lehetetlen másra figyelni. Az utolsó jelenetben pedig még azt a nézőt is sikerült megríkatnia, aki idejét se tudja, mikor pityergett utoljára egy musicalen.

Könnyen lehet, hogy máris megvan az idei szezon legjobb előadása. Ez A nyomorultak bárhol a világon megállná a helyét, kivéve talán pont a Broadwayt, mivel karcosabb, realistább, ha úgy tetszik, emberszagúbb, mint amiket ott látni. Információink szerint a Nová scéna hatvan előadásra vette meg a jogokat, úgyhogy siessen Pozsonyba, aki kíváncsi rá.