Zene vihar előtt: őszi előadások a Metben

 

Ha a magyar operabarát a távolba tekintett, a világ neves színházai közül Bécsig, Berlinig terjedt a figyelme, illetve – a gyakori vendégjátékok miatt – a moszkvai Bolsoj Színház műsorát ismerhette meg alaposabban. A híres New York-i színház fátyolszerű ködbe burkolózott, noha tudtuk róla, hogy a bécsi megpróbáltatások után, élete alkonyán befogadta Gustav Mahlert, s Toscanini amerikai sikereivel, Székely Mihály és a nagy magyar karmesterek bemutatkozásával is több zenei szakkönyv foglalkozott. A régi operaházat legendák lengték körül, de eljárt felette az idő, lebontották, ma már csak egy szerény emléktábla jelzi a helyét. 1967-ben nyitották meg a Metropolitannek is helyet adó Lincoln Centert. Az új Metben háromezer-nyolcszáz ülő- és kétszáz állóhely várja ideális körülmények között a vendégeket, akik kis digitális kijelzőn több nyelven követhetik az operák szövegét. Kiváló az intézmény promóciója is. A rádióközvetítések már régóta ismertek (a Bartók Rádió is évtizedek óta közvetít a Metropolitanből), újabban pedig a világ több városában filmszínházakban lehet figyelemmel kísérni az előadásokat. A dalszínház mindig színvonalas produkciói méltán vívták ki a zenebarátok elismerését, s egyre több hívet szereztek az opera műfajának. Itt énekelni rang, s a vezetőség mindig a világ leghíresebb énekeseit és fiatal tehetségeit szerződteti. Egy, a Metről megjelent könyvem szerzőtársának köszönhetően a közelmúltban az impozáns színházban három előadást is élvezhettem. A megérkezésünk utáni délelőtt Verdi Otellójának főpróbájára siettünk. A színház különleges gesztusa volt, hogy Rudolf Bingnek – a Met egykori híres vezérigazgatójának – a páholyából nézhettük végig az előadást. Bing nagyon szerette Verdit, volt olyan évad, hogy az olasz zeneszerző tizenöt művét tűzte műsorra, a legtöbbet nagy sikerrel játszották. Az Otello különösen közel állt a szívéhez. A boxba gyakran hívott vendégeket, így ülőhelyemen korábban többek között Jimmy Carter, Ronald Reagan amerikai elnök és Haile Selassie, Etiópia császára élvezhette az Opera programját. Jóllehet főpróbára érkeztünk, tökéletesen kimunkált előadásnak lehettünk részesei. A velencei hadvezér alakját Johan Botha dél-afrikai énekes „testesítette” meg. A hatalmas testű – a színpadon kissé sután mozgó – művész a hangjával aratja sikereit, s noha a kritikák rendre felemlegetik előnytelen külsejét, mégis szívesen látott vendég a világ nagy operáiban. Hangszínét sokan Pavarottiéhoz hasonlítják, a hallottak alapján nem is alaptalanul. A főpróbán a művész színészileg is nagyot alakított. Amikor Jago a féltékenység mérgével keseríti meg szívét, még hadvezérhez méltón nézegeti iratait, szinte nem is figyel az alattomosan behálózó szavakra, a zöldszemű szörny fokozatosan teríti le. A jó előadáshoz kellettek a partnerek is. Jago szerepében Falk Struckmann osztrák művész mutatkozott be nagy sikerrel. A tehetséges basszbariton 1958-ban született, s karrierje viszonylag későn, harminchárom éves korában indult. A Metbe 1997 óta hívják énekelni. Desdemonát az amerikai opera nagyasszonya, Renée Fleming alakította. E szerep igen fontos a művésznő életében, a Metben 1995-ben énekelte először Domingo partnereként, s a siker nyomán indult el nemzetközi karrierje. A kétségek között hányódó szerelmes asszony tragédiáját az énekesnő tökéletesen építette fel, a Fűzfadalban és az Ave Mariában is maradandó élményben volt részünk. A díszlettervező különösen látványosat alkotott. A Metropolitan páratlan technikai lehetőségeit kihasználva a viharjelenetben a tépett vitorlákkal, ágyúkkal megjelenített színpadképben a néző valóban egy velencei gályán érezhette magát, s e vad forgatag egy pillanat alatt szelídült famagustai piazzává, a velencei erőddel a háttérben, vidám forgataggal a színpad elején. A palota korinthoszi oszlopai tiziánvörös színben pompáztak, a hátteret velencei freskók díszítették. Az Otellón felbuzdulva az olasz mester egy másik népszerű darabjára, a Trubadúrra kértem jegyet. A dalmű igen kényes. Noha számos áriája és kórusa (Máglyaária, Cigánykórus, Ferrando elbeszélése, Leonóra két áriája) az operabarátok körében igen népszerű, más részei viszont igényes rendezés, jó énekesek híján unalomba fulladhatnak. Egy évtizeddel korábban már láttam a Metben a művet, akkor nem tett rám mély benyomást. Az egykori előadásban Leonóra szerepét egy robusztus fekete énekesnő alakította igen szerény hanggal, s a többi szereplő sem volt emlékezetes. Ez alkalommal is felemás estnek lehettünk részesei. A hősnőt a dekoratív olasz Carmen Giannattasio énekelte, hangja összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint fekete kollégájáé, de a magasabb fekvésekben nagyon nyersen szólt. A címszerepet játszó Gwyn Hughes-Jones neve jól cseng az operalátogatók körében, ezen az estén azonban ő sem volt csúcsformában: szintén a magas hangjaival voltak gondok. A Manrico f-moll áriáját követő Stretta magas c-je már sok énekes karrierjét törte ketté. A walesi művész is láthatóan tartott ettől a pillanattól, így a közönségre is átragadt az izgalom. Végül sikerült a befejező hang, de az előzmények után nem igazán volt katartikus élmény. A mélyebb szólamokban fellépők lényegesen emlékezetesebb teljesítményt nyújtottak. Ferrandót egy joviális, fekete énekes személyesítette meg, kedvesen, mély átéléssel. Morris Robinson remek baritonja a már említett elbeszélésnél különösen jól érvényesült. Azucena szerepében a grúz énekesnőnek, Mzia Nioradzenak tapsolhattunk, aki a beteg Dolora Zajick helyébe ugrott be. A cigányasszonyt hallgatva megjegyeztem, hogy gazdag az a társulat, amelyik második szereposztásban is ilyen kvalitású énekest léptethet fel. E sorokat írva próbáltam felidézni a díszleteket. Nos, elég szürke volt a színpadkép, talán a cigánytábor forgataga ütött el az átlagostól. Néhány napra rá egy másik kiváló grúz énekesnővel ismerkedhettünk meg. Bizet Carmenjében a címszerepet Anita Rachvelishvili alakította. A Tbilisziben született díva tovább árnyalta a Merimée-i, egyszerű cigánylányról formázott, Meilhac-Halévy szövegírók által színesített figurát. Ő volt maga az őserő, termetes testtel, hosszú fekete hajjal, s félelmetesen nagy hangja mindenkit megszédített: a dohánygyár körül őgyelgő ficsúrokat, a szerencsétlen Don Josét, felettesét, Zuniga hadnagyot, a matadort, s nem utolsósorban a közönséget. Amikor a híres, de itt közepesre sikerült Torreádordalt követően egymás után ismétlik az énekesek a L’amour szót, kicsit megszégyenítően énekelte le művésztársait a színpadról. Emellett szuggesztív színész is, jól mozgott, ha kellett, kacér volt, s a halált megvető asszony alakját is szívszorítóan formálta meg. Párját ritkító játékát a Youtube video-megosztó portálon is megcsodálhatjuk, a művész a filmrészletben a veronai Arénában alakítja a tüzes cigánylányt. A végzet asszonyának partnere Yonghoon Lee volt. A dél-koreai tenor alig öt éve robbant be az operavilágba, s napjainkban az egyik legkeresettebb énekesként tartják számon. Don José szerepét Amerikában először Chicagóban alakította, s az előadás sikere nyomán nyíltak meg előtte a Met kapui. Lee méltó híréhez, s Rachvelishvilivel emlékezetes párost alkottak. A rendezés látványos és impresszív előadást teremtett. (A tavasszal Győrben bemutatott Carmen például szemmel láthatóan számos ötletet merített a New York-i előadásból). Itt szólnék a Met kiváló kórusáról. Mindhárom előadáson megcsodálhattuk páratlan szólamtudásukat, kimunkált színpadi mozgásukat, egységes, telt hangzásukat. S most egy kakukktojás előadás következik, ami csak részben, közvetve kötődik New Yorkhoz. A Metropolitan első számú vendégkarmesterének, Valerij Gergijevnek is köszönhető a szentpétervári Mariinszkij Színház balett-társulatának amerikai vendégjátéka. A világ egyik legismertebb együttese Washingtonban Prokofjev Hamupipőkéjét hét alkalommal adta elő a Kennedy Centerben. A közös produkció részeként a zenekari árokban a Kennedy Center operatársulatának zenekara kísérte az előadást. A kora délutáni előadásra szépen kiöltözve érkeztek a családok, s a nézőtéren nyüzsgött a sok gyerek, akik az előadás kezdetén elcsendesedtek, és szájtátva lesték a fejleményeket. Nemcsak tündérmesét, hanem tündéri mesét is élvezhettek az egybegyűltek. Pokofjev impulzív, ötletes zenéjét Charles Perrault francia meseíró 17. századi története ihlette, a népszerű történetet Alekszej Ratmanszkij álmodta színpadra. A koreográfia a klasszikusbalett-hagyományok és a modern táncművészet ötvözete volt, amelyet a táncosok lenyűgöző szakmai tudással adtak elő. A mostohatestvérek tánctanulása, az évszakokat megjelenítő figurák humort csempésztek az édes-szomorkás műbe, a báljelenet pedig eleganciájával tűnt ki. A koreográfus – talán az amerikai közönség kedvéért, valamint ismertsége miatt – Prokofjev Rómeó és Júliájának keringőjét is beillesztette a darabba. A címszerepet Jekatyerina Oszmolkina, a társulat vezető táncosa alakította, sok bájjal, kedvesen. Visszatérve New Yorkba, zenei körökben a legfőbb beszédtéma az új operabemutató – A vihar – volt. Akinek a premier elkerülte volna a figyelmét, az a Meropolitan homlokzatára kifeszített óriásplakátról szerezhetett tudomást a jeles eseményről. A Shakespeare egyik utolsó drámáján alapuló történetet az angol zongorista, zeneszerző Thomas Ades zenésítette meg. Sajnos elutazásunk miatt nem vehettünk részt az avantgárd zenemű bemutatóján, de barátaim tájékoztatása szerint nem vesztettünk sokat. A premier időzítése viszont rossz ómennek bizonyult. A következő héten New Yorkon végsöpört a Sandy névre hallgató apokaliptikus hurrikán.Csermák Zoltán