Winnetou keresztény

Nemrég azt olvastam egy ifjúsági lapban, hogy Winnetou Karl May azonos című regényének német eredetijében halála előtt keresztény hitre tért. Ez az abszurd állítás arra ösztönzött, hogy látogatást tegyek a pozsonyi Goethe Intézetbe. Készségesen bocsátották rendelkezésemre a Winnetou 1928-as változatát, melynek harmadik részében, a 474. oldalon meggyőződhettem róla, mit is mondott valójában a haldokló indián Old Shatter-handnek, ki karjaiban tartotta őt: „Ich glaube an den Heiland. Winnetou ist ein Christ.” Tehát mégis: a regénybeli indián halála pillanatában valóban megvallotta: „Hiszek a Megváltóban. Winnetou keresztény.”

A regény fordítóinak a kommunizmus idejében természetesen sok problémájuk volt ezzel a mondattal: a Megváltó, a hit, a kereszténység említése az ifjúsági irodalomban elképzelhetetlen volt. ĺgy aztán az 1966-os fordításban a Megváltót s a megtérést érintő mondat imígyen redukálódott: „Isten veled”. Néhány évvel később a kiadó úgy döntött, hogy Isten még csak jelzés szintjén sem maradhat a regényben, ezért Winnetounak azt kell mondania, amit szerzője soha le nem írt: „Winnetou szereti az embereket.”

Ez a tragikomikus igyekezet, hogy kitöröljék Istent, Krisztust s a vallást, vagyis az „emberiség ópiumát” nemcsak hogy a könyvekből, hanem az embernek még a tudatából is, jellemzi az ifjúság céltudatos ateizálásának teljes korszakát. A modern ateista filozófia egyik megteremtője, Ludwig Feuerbach így magyarázta törekvését: „...az én feladatom az volt, hogy elérjem: önökből, kik Isten barátai, emberbarátok legyenek; hogy a hívőkből gondolkodók váljanak; az imádkozókból dolgozók; a túlvilágra igyekvőkből e világnak vizsgálói; a keresztények, kik saját bevallásuk szerint is »félig állatok, félig angyalok« – legyenek emberek, valóságos emberek.” Feuerbach egyet felejtett el, hogy az ember Isten nélkül nem lehet sem „félig angyal”, sem „valóságos ember”, sőt az a veszély fenyegeti, hogy „állattá válik egészen”. Ezért felelősek mindazok, akik hasonlóan, mint az e vasárnapi evangéliumban, megállás nélkül irtják és gyilkolják Isten királyságának követeit, ezzel együtt minden megjegyzést és említést Istennel és Krisztussal kapcsolatban. Ennek ellenére a bibliai történet abban a megállapításban csúcsosodik ki, hogy „a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett

(Mt 21, 42). A szegletkő, mint tudjuk, az, mely nélkül az építmény nem állhat szilárdan, mely nélkül minden boltozat összeomlik. Pontosan így, erkölcsileg omlik össze minden civilizáció, melyből hiányzik a természetfölötti „szegletkő”, Isten törvénye, s annak beteljesedése Isten fiának, a Megváltónak, Jézus Krisztusnak személyében.

Ez év nyarán a macedóniai Ohridban hat futballcsapat szurkolóinak rendeztek találkozót. Háromnapos szemináriumot tartottak Vessünk véget az erőszaknak címmel, melynek végén ünnepélyesen elfogadták s aláírták a határozatot a stadionokban fellépő agreszszivitás ellen. Az ünnepi vacsorát kellemes légkörben költötték el, mígnem parázs vita kerekedett az egyes csapatok minősítésével, mely olyan összetűzésbe torkollott, hogy a rendőrségnek harminc személyt kellett a végén előállítania.

Nem, sem a konferenciák, sem a kijelentések, határozatok, de még csak a hivatalos aláírások sem elegendőek, míg nincs változás a mélyben, az alapoknál, az ember szívében. Az egyszeri fordító bár Feuerbach szellemében a „hiszek a Megváltóban” helyett „szeretem az embereket” fordulattal élt, de ha ennek az emberszeretetnek ki kell szorítania Isten szeretetét és versengnie kell vele, akkor nagyon ingatag alapokon áll. Akárcsak az a bizonyos „homokra épített ház”. A „sziklára épített ház” az igazi, melyből nem hagyták ki a „szegletkövet”, hanem mélyen beleépítették az alapjaiba.

A londoni King’s College kutatói szintén az alapokról beszélnek – a genetikaiakról. Azt állítják, hogy az agresszivitásra való hajlam szorosan összefügg egy bizonyos gén specifikus változatával, melynek köszönhetően némely fiatal emberek agresszívabbnak mutatkoznak, mint kortársaik. A 154 fiatal bevonásával végzett kísérlet azt igazolta, hogy azok az egyének, akiknek szervezetében alacsonyabb egy bizonyos enzim szintje, hajlamosabbak az agresszivitásra. Az „aszociális” gén aprólékosabb megismerése szerintük a sikeres gyógymód kifejlesztéséhez vezetne, amivel el lehetne fojtani a fiatalok bűnözési hajlamát. Hát, biztosan. Érdekes információ.

De ismételjük csak el újra: sem az ünnepélyes keretek közt aláírt egyezmények, sem a génmanipulációk nem változtatják meg az ember szívét, nem csinálnak belőle „félig angyalt”, míg ő maga életét nem építi ama „szegletkőre”, melyet Isten kínál felé...

A szerző római katolikus pap