„Vonaton jár az idő”

A műfaj legsikeresebb hazai előadói lettek, több díjat kaptak, és annyiszor bejárták Dél-Szlovákiát, hogy tán az Egyenlítőn is körbeértek volna mostanra. Még akkor is, ha a második évtized lassabb tempóban – Dodi kifejezésével élve: „szordínósabban” – telt, mint az első, amikor a legeldugottabb falvakba is eljutottak. Verséneklő együttesnek mondták magukat, pedig csak ketten voltak. Még akkor is, ha a lemezeken azért közreműködött pár kiváló zenész – az első évtizedben Emmer Péter komáromi gitáros, a másodikban Bertók István zongoraművész, aki a koncertekre is elkísérte őket, vagyis trióvá bővült a duó. 

Gondoltak a felnőttekre és a gyerekekre is, nekünk József Attilát, Radnótit, Adyt, Nagy Lászlót kínálták, a kicsiknek pedig egy dupla albumot (Hajónapló/A malomnak nin-csen köve), illetve annak folytatását. Olyan diákokról is tudok, akik halkan dudorászni kezdtek feleléskor, sőt az érettségin is, mert így tudták felidézni a szükséges sorokat. 

Mert a vers zenével együtt könnyebben megjegyezhető, és mindig is nagyobb eséllyel célozta meg a tömegeket. Tudta ezt már Balassi Bálint is, és Menyhárt József is jól tudja. Én pedig, aki 21 évvel ezelőtt ott ültem a rimaszombati nézőtéren, hiszek abban, hogy mindenkinek küldetése van ezen a világon. És hogy szerencsések azok, akik megtalálják, miben jók igazán. Szerintem Dodi arra született, hogy verseket zenésítsen meg, és azokat Katicával adja elő. A jó hangú gimnazistából mára igazi előadóművész lett (ajánlom figyelmükbe a For You nevű a capella együttest is, amelyben Lantos Borbély Katalin jelenleg tevékenykedik). Kettejük hangja úgy passzol egymáshoz, hogy libabőrös lesz az ember tőle. És olyan szintű művészi feszültséget teremtenek a zene és a vers kölcsönhatása által, hogy abból egy harmadik, sokkal erősebb vegyület lesz. Remek arányérzékkel illesztik a dallamot a szöveghez, a zene nem telepszik rá a mondanivalóra, hanem új dimenziót nyit neki. 

De térjünk rá a dunaszerdahelyi Csaplár Benedek Városi Művelődési Központban szeptember 9-én rendezett jubileumi koncertre, amelyet természetesen tavaly szerettek volna megtartani, de a járvány közbeszólt. Így lett a címe Húsz (+1) esztendő. Az évek alatt sokszor láttam élőben a Kicsi Hangot, és gyakran elgondolkoztam azon, hogyan szólnának ezek a dalok egy népesebb zenekarral. Hát most megtudtam. 

A koncert első részében ketten voltak a színpadon, így hangzott el három József Attila-vers az első lemezükről. Egyszerű ez. Nemcsak egy vers, illetve a lemez címe ez (ebből választottam írásom címét), hanem egy megközelítési mód, hozzáállás is. Minimalista, egy szál gitáros hangszerelés, két szólam, könnyen befogadható dallamvilág jellemzi, de minden szerzeményben van egy-két apró kunszt, finomság, ízléses nüansz, amitől felejthetetlenné válik. Hadd mondjak egy nem zenei példát, mert ez mégsem hangoskönyv. A Születésnapomra úgy kezdődik, hogy egyikük azt énekli, „Harminckét éves lettem én”, másikuk pedig azt, hogy „Nincsen apám, se anyám”. Mindezt boogie stílusban, az ám, hazám, Horger Antal úr megint kap egyet a nyaka közé. 

Vontszemű Miklós zongoramű-vész volt az első vendég, aki megjelent a színen, hármasban adták elő Adytól a Párizsban járt az ősz című aktuális szerzeményt, illetve két újabb József Attila-verset, a második, a Gyermekké tettél a hitvesnek lett címezve, szép felkonffal. Aztán érkezett Tóth Bazsi Balázs szaxofonos, majd Szigeti Dezső gitáros, és a a hangzás egyre teltebb, fantáziadúsabb lett. De tudtuk: ha ott egy dobszerkó a színpadon, akkor az hamarosan meg fog szólalni. Így is lett, Valastyán Tamás jóvoltából, aki főleg a cajon nevű, ládához hasonlító eszközt bűvölte. Köpönczei Dániel pedig a basszusgitárt. Ugye számolják: bizony, ez már hét ember. Ebben a felállásban hangzott el a következő tizenöt dal. Illetve az egyikben egy vendégénekes, Belkovics István is mikrofont kapott.

Igazi örömzenélés zajlott, virtuóz hangszeres szólókkal, a dalok szinte újjászülettek. A szomorúak és a vidámak is. Ezt a műsort sok helyen be kellene mutatni. Annál is inkább, mivel a különleges zenei élmény mellé vizuális kényeztetésben is részünk volt, amiért Stugel Tibornak és csapatának jár a kalapemelés. A zenészekről helyben készült közeliket hangulatos animációkkal keverték, kis videóklipeket rögtönözve a középen kifeszített, kör alakú vetítővászonra. 

Kívánok a Kicsi Hangnak még legalább húsz évet, további lemezeket, és sok-sok telt házas koncertet. Illetve inkább magunknak kívánom mindezt, mert a végén az állótaps azt bizonyította számomra, hogy szükség van erre az egyszerre igényes és szórakoztató műfajra, az énekelt versre.