Volt egy csapat, nagy csapat

Akárcsak azokat az előadásokat, amelyeket e nagyszerű csapat létrehozott. Tanító, nevelő, szemet és szívet nyitó előadások voltak ezek, amelyek úgy beszéltek valamiről, amiről nem nagyon szoktunk beszélni, ahogy a színház is csak nagyon ritkán tud. Kulka János is valahogy így fogalmazta meg csalódását, amikor az Egyszer élünk utolsó előadása előtt nyilatkozott. „Nem véletlen, hogy pont tíz év, és nem véletlen, hogy pont most történik minden” – mondta már azután, hogy pályája egyik legdúsabb, legértékesebb szakaszát lezárva a Katona József Színházba szerződött. Alföldi távozása komoly átrendeződést jelent a Nemzetiben. Ahogy az ilyenkor lenni szokott: van, aki megy, van, aki marad. Van, aki magyarázza a bizonyítványát, van, aki hallgat. Van, aki boldog, hogy marasztalták, van, aki büszkén, sértetlenül szedte a cókmókját. Kinek mit diktált az a bizonyos belső hang. Törőcsik Mari, Básti Juli, Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula nem szerződtek el. Elfogadva az új helyzetet, bizalmat szavazva Vidnyánszky Attilának, az új igazgatónak, új szerepekre várnak. Törőcsik Mari több interjújában hangsúlyozta: régi és új igazgatója munkásságát is elismeri, mindkettőjüket tehetséges színházvezetőnek és nagyszerű rendezőnek tartja. Bodrogi Gyula szerint „valami homokszem került a motorba, hogy a váltás ilyen nagy különlegesség lett”. Azt viszont borzasztó nagy hibának tartja, hogy az ügy politikai színezetet kapott. Básti Juli és Udvaros Dorottya nem fejtették ki véleményüket, egyszerűen elfogadták a felkínált szerződést. Molnár Piroska a Thália Színházba, Bereményi Gézához és Kálomista Gáborhoz szerződött. Élt a lehetőséggel, hogy hívták. Fél szavába került volna, vagy csak egyetlen bólintásába, és már be is kerül Vidnyánszky csapatába, de még csak nem is töprengett. Korrekt módon, udvarias hangnemben búcsúzott a Nemzeti új igazgatójától. Nagy Zsolt részletesen kipakolt, milyen beszélgetés zajlott le közte és Vidnyánszky között. „Elmondta, hogy nem szakmai okokból küld el, hanem azért, mert nem tudnám képviselni és közvetíteni a nézők felé azt, amit ő most fel akar építeni.” Bár három gyereke van, és a Nemzeti-beli tagság minden színésznek anyagi biztonságérzetet ad, nem engedte, hogy befalazzák a kőszínházba. Külső színházi munkáiról Alföldinél sem mondott le, most pedig örül, hogy visszanyerte függetlenségét. „Mindenki áldozatnak érzi magát – vélekedik Nagy Zsolt. – Az is, aki marad, és az is, aki nem. Akik maradnak, sajnálják azokat, akik elmennek, akik meg mennek, sajnálják azokat, akiket itt kell hagyni. Pedig nincs ebben az egészben semmi különös; ez a történet nagyon fel lett habosítva jobb- és baloldalról egyaránt.” Azt azért keserű szájízzel hozzáteszi, hogy amikor a Vidnyánszky vezette beregszászi társulat átjött Magyarországra, a Krétakör, amelynek ő is oszlopos tagja volt, anyagi segítséget ajánlott fel az akkor nehéz helyzetben levő, tehetséges csapatnak. „És ez lett a vége közös történetünknek” – mondja. Radnay Csilla, Gáspár Sándor, Makranczi Zalán és László Zsolt Székesfehérvárra szerződött, Szikora János csapatába. Hevér Gábor és Stohl András jó ideig vacillált, hogyan tovább. Stohl András, aki királyi pozíciót élvezett Alföldinél, persze nem azon töprengett, hogy marad-e vagy sem, hanem azon, hová szerződjön. Az első hívó szót Eszenyi Enikőtől kapta a Vígszínházba. S bár más szerződési ajánlatokat is kapott, a végén mégis neki mondott igent. Hevér Gábor hosszasan gyötrődött, hogyan döntsön, mert úgy érezte, az elmúlt tíz év alatt olyan erős kötődése alakult ki a Nemzetihez, hogy érzelmileg sem volt könnyű számára az elválás. Vidnyánszky ugyan marasztalta, de az általa felkínált szerepek nem voltak túl biztatóak. Eszenyi Enikővel régóta ismerik egymást, így amikor felmerült a lehetőség, hogy az ő társulatába szerződhet, ráadásul megtudta, hogy Alföldi Róberttel és Mohácsi Jánossal dolgozhat majd nála, s már a következő évadban, azonnal kimondta, hogy: „Köszönöm, jövök.” Múlt év december 5-én, amikor meghalt Hollósi Frigyes, a Nemzeti Színház történetében lezárult egy korszak. Pedig tizenkét nappal később derült csak ki a pályázati eredmény, hogy Alföldi megy, Vidnyánszky jön. Mára át is rendeződtek a Nemzeti sorai. Miután elsirattak egy kivételes korszakot, amelyben kegyelmi állapotban dolgozhattak, reménykedik, aki maradt, aki pedig máshol kezdi az új évadot, fájó szívvel temeti azokat az előadásokat, amelyek a Nemzeti régi társulatához kötik. Az ember tragédiáját, a Három nővért, az Egyszer élünket, a Vadászjeleneteket, a Bánk bán – juniort, a Hamletet, az Angyalok Amerikábant, A sirályt, A velencei kalmárt, a Mephistót és a többit.