Voksolósdik, meakulpák, vértollnokok

Talán a parlamenti képviselőknek sem kell ennyi versenyszámot egyszerre fejben tartaniuk, s a nyomógombjuk se vásik olyan gyorsan, mint ahogy a médiák játékba hozzák a hétköznapi embert. Ha ez így megy tovább, szegény XXI. századi ember élete másból sem fog állni, mint szavazásból. Megnyom ilyen-olyan gombot, feltárcsázza ezt meg azt a számot (az urnáig már egyre kevesebbszer jut el bedobni egy-két papírt), mert úgy véli, rajta is múlik, ki lesz az év hangja, embere, színésze, zenekara, szigetlakója, csalója és megcsalója, s ha ez még mind nem lenne elég, tesztet íratnak vele, mire emlékszik a 2004-es év eseményeiből. A teszt javítása után kiderül, hogy az utcán továbbra is átlagemberként mutatkozhat-e be, netán kitűzheti mellére a bilétát: az év szavazója. Ráadásul ha elég SMS-sel gazdagította az egymás ügyfeleit egyre szemtelenebbül levadászó mobilszolgáltatókat, s eléggé pertuban van a szerencsével, még valami elektronikus ketyerét is nyerhet. Ma már az sem ritka, hogy nyakában egy jól olvasható táblával meakulpázik az Interneten a rosszul sikerült szavazás miatt („Bocsi, én nem Bush-t akartam!”, „Bocsi, én azt hittem, hogy a nem az már igen, miközben dehogy!”)

A család esti közgyűlésén tegnap kézfeltartással egyhangúlag megszavaztuk, hogy a sok voksolósdi közül a Frei Tamás általi mondható a leghasznosabbnak. Az időt, pénzt és fáradságot nem sajnálók különféle kategóriákban (fogyasztóvédő, tanár, orvos, tudós, környezetvédő) szavazhattak arra az emberre, aki szerintük a maga kategóriájában legméltóbb az „Év Embere” címre. A végeredmény nem más lett, mint hogy megismerhettünk néhány szimpatikus embert, imígyen sóhajtva: minél gyakrabban előfordulhatna, hogy embernek tekint bennünket a média, és nem csupán fogyasztónak. Miközben a megasztárgyár gőzerővel dolgozik tovább, továbbra is hiány mutatkozik dalszerzőkből és szövegírókból. Még maga a 2. helyezést elért Oláh Ibolya bemutatkozó albuma is az „Egy sima, egy fordított” elven működik, ami nagyjából azt jelenti, hogy a fele lemez simán Presser Gábor életművéből próbál Ibolya egyéniségéhez passzintani néhány dalt. Különösebb meglepetést és izgalmat ezek az unalomig ismert dalok nem jelentenek, legfeljebb a hangszerelés miatt kapjuk fel egy kissé a fejünket. Meg arra, hogy A szerelemnek múlnia kell című dalt talán mégsem tette maradéktalanul magáévá az énekesnő, ami nem is csoda: a harsány előadásmód nem illik ehhez a dallam- és szövegvilághoz. Sokkal izgalmasabbak a Novák Péter által jegyzett új dalok, kár, hogy nem futotta egy egész albumra belőlük. A Most című opust például elég sokszor meghallgattam. És ami Ibolya és Péter állítólagos szerelmi kapcsolatát illeti, arról Szulák Andrea hétfőn lerántotta a lepedőt.

Amúgy pedig való igaz: a sztároknak nem érdemes manapság a bulvársajtó képviselőit így vagy amúgy megbántani, jobb, ha vetnek olykor-olykor egy kis koncot, csontot, információt a vérebeknek. Ellenkező esetben a magukat újságíróknak valló vértollnokok a legnagyobb képtelenségeket sem restek leírni „kedvencükről”, csak hogy annak egy kicsit is megkeseríthessék az életét. És hogy ez tényleg így van-e, kérem, ne írjunk ki népszavazást...