VERSEK ÉS ARCOK: Mint egy jó koktél

Ürge Tamás nevével (és hangjával) gyakran találkozhatnak a Pátria rádió hallgatói. Pozsonyban született, a főváros tövében található Fél és Éberhard község magyar alapiskoláját, majd a szenci magyar gimnáziumot látogatta. A Comenius Egyetem Teológiai Karán diplomázott 1986-ban, 14 évig katolikus lelkipásztorként szolgált. 2000-től, azaz 20 éve rádiós szerkesztő, közben két szemeszteren át zsurnalisztikát hallgatott a Comenius Egyetem speciális felnőttképző programjának keretében. Lakhelyén, Félben negyedik ciklusát tölti önkormányzati képviselőként, szabad idejében pedig vőfélykedik.

Az első maradandó versélmény hatodikos korában érte, méghozzá egészen különös módon.

„Akkor kezdett működni községünkben a helyi nemzeti bizottságon az úgynevezet Polgári Ügyek Testülete, amely a kulturális életet is szervezte. A bizottság elnöke, aki jóban volt pedagógus édesapámmal, megkérdezte tőlem, lenne-e kedvem szavalni házasságkötések alkalmával. Én kellően megrémültem, és igent mondtam, mert úgy neveltek, hogy nem illik nemet mondani. És akkor édesapám a kezembe nyomta Petőfi Sándor Szeretlek, kedvesem című versét, amit szombaton fel kellett olvasnom. Az elkövetkező másfél évben szinte hetente szerepeltem ugyanott, fehér ingben, nyakkendőben. Ott állt előttem a menyasszony, és gyakran rá volt szabva a vers: Fekete hajadat, fehér homlokodat, sötét szemeidet, piros orcáidat, Azt az édes ajkat, azt a lágy kis kezet. Egy tizenkét éves fiú már általában érdeklődik a lányok iránt, bennem is motoszkált valami. Ez a gyönyörű szerelmes vers, amelyet később már fejből mondtam, nemcsak a költészet felé nyitott kaput számomra, hanem megtanított tisztelni a gyengébb nemet. Talán ennek köszönhetően később másképp néztem a lányokra, nem a nőstényt láttam bennük, hanem azok az érzések jöttek elő, amelyeket Petőfi megfogalmazott.”

Természetesen a témába vág, hogy a mai srácok nehezen tudják kifejezni szimpátiájukat, egyre satnyább, takarékosabb, „célirányosabb” a szókincsük, például már nem úgy kérnek fel egy lányt, hogy „Szadad egy táncra?”, hanem a „Rázunk, nyanya?” kérdést szegezik nekik. Az iskolában rájuk kényszerített kötelező versek ezért (is) hasznosak: hogy választékos kifejezésekkel, örök emberi értékekkel találkozzanak. Ki tudja, mikor, milyen eseményre, tapasztalatra rímelve bukkan elő egy-egy strófa, amely anno keveset jelentett, később viszont értelmet nyer? Ürge Tamás mindig is szívesen tanulta a kötelező verseket, és a mai napig rendszeresen bevillannak a kedvenc sorok. A Dunánál című verset részben azért választotta, hogy demonstrálja vele ezt az „érési folyamatot”. József Attilát húzta az érettségin, és erről a versről kezdett el beszélni, ügyesen hangsúlyozva a szocialista oktatási rendszer hű katonái előtt az önmagára leginkább érvényes sort: „Én dolgozni akarok”. Mondanom sem kell: akkora egyest kapott, hogy csak úgy zengett.  

„Amikor a honfoglalás millecentenáriumát ünnepeltük 1996-ban, Gútán voltam plébános. A magyar közösség tagjai emléktáblát szerettek volna elhelyezni a templom belső falán, A Dunánál utolsó négy sorával. Rábólintottam, ki is került a gránittábla a József Attila-idézettel. Nos, ezért engem valaki feljelentett a Mečiar-kormány kulturális miniszterénél. A tárca írt az érsekségnek, az meg nekem, hogy tessék magyarázatot adni. Akkor döbbentem rá, hogy itt tényleg harc dúl a nemzetiségek között. A meg nem értettség és a tudatlanság harca, amit békévé kell oldani. Írtam egy levelet a minisztériumnak, amelyhez mellékeltem a teljes verset szlovákul (a gútai egyházi iskola volt szlovák szakos tanárnője segítségével megtaláltuk verset Emil Boleslav Lukáč szlovák fordításában), és elmagyaráztam, miről szól. Ezzel pont került az ügy végére, többé nem zaklattak, és a tábla azóta is ott van. Lám, mennyire aktuális József Attila!”

Ürge Tamás gyakran mondogatja, hogy a nemzetiségünket és az anyanyelvünket nem mi választottuk, hanem kaptuk – akár Isten ajándékának is tekinthetjük. „Aki ezért támadja a másik embert, a Magasságbelit támadja. Viszont az, hogy én valamely nemzet tagja vagyok, önmagában se nem érték, se nem érdem. József Attila számára sem a szülei származása volt a fontos, hanem hogy az anyja szájából édes volt az étel, az apja szájából szép volt az igaz. Vagyis ha igazat mond a francia, a német vagy a szlovák, az jó. Ha bárki hazudik, az rossz. Persze hálás vagyok a sorsnak, hogy magyarnak születtem, mert egy rendkívül gazdag, gyönyörű anyanyelvet kaptam. De az ember értékét nem ez adja, mint ahogy az sem, melyik pártnak a tagja, mely ideológiát fogadja el feltétel nélkül. Nézzünk csak végig a hazai pártpolitikán, mennyiféle zászlót lobogtattak már, és közben mi minden bukott ki belőlük…!”

A másik választott verset egy olyan fiatal hölgy írta, akinek Tamás jól ismeri a szüleit. Bárdos Kinga a kiüresedett, valódi tartalom nélküli formákat bírálja benne. „Nem igazán mozgok otthonosan a kortárs költészetben, úgyhogy nagy meglepetést szerzett nekem kolléganőm, Bárdos Ágnes, amikor kezembe nyomta a lánya kötetét, és rábukkantam benne erre a versre. Nem minden egyházkritika akarja aláásni a vallást, van úgy, hogy a szerző segíteni szeretne. Például azt, hogy savanyúak a miseborok, magam is alá tudom támasztani. Olyan is előfordul, hogy valaki bort iszik és vizet prédikál. A tartalom pedig elsikkad, illetve elfedi a teatralitás. Ha csak kulturális program a vasárnapi istentisztelet, akkor nincs sok értelme. De úgy is mondhatnám, hogy nem elég orvosnak öltözni, jó, ha gyógyítani is tudunk. Én lelkipásztorként sokat gondolkodtam, hogyan beszéljek a fiataloknak arról a titokról, amitől senki nem tud szabadulni. Több ateista barátom volt és van. Minddel egyetértünk abban, hogy nincs hitetlen ember: én hiszem, hogy van Isten, ő pedig hiszi, hogy nincs. Mindegy, milyen vallásról beszélünk, lényeg, hogy az emberek tisztában legyenek az alapértékekkel. És hogy mindenkinél egyforma legyen az a bizonyos mérce. Mert ha a kőművesnél is más, az asztalosnál is, és a belsőépítésznél is, akkor bizony baj van. A magyar irodalom istenes versei is megszólítottak, de érdekes módon inkább a jó szándékú egyházkritikájukkal. Mécs László például a Vád- és védőbeszéd című versben arról ír, hogy a fiatal tanoncokat szidja a gazda, beléjük rúg a mester, a béres, nem kapnak szeretetet, nem ismerik a Bibliát, a Faustot, nem tudják, ki volt Madách. És minden versszak ezzel a sorral végződik: »E fiúkért valaki felelős!«”

Azokat a költeményeket is szereti, amelyek a káoszt mutatják be, azt az állapotot, amikor hiányzik a társadalomban az a bizonyos mérce. Szerinte a költők mind ezt keresik, illetve próbálják megfogalmazni, hogy mitől lehet boldogabb az ember. Az utóbbi években rendszeresen megfordult a Tompa Mihály Országos Verseny döntőjén, ahová fiait kísérte el. Feleségével, Judittal, aki magyar szakos pedagógus, mindent megtesz, hogy legalább egyikük eljusson Rimaszombatba, és bár a srácok inkább próza kategóriában jók, édesapjuk és édesanyjuk a versmondók mezőnyét is legalább olyan élvezettel hallgatja.  

„A versnek fontos szerepe van az életemben. Az örömöt fokozni tudja, a bánatot enyhíteni, az útkeresésben segít. Például amikor eszembe jut, hogy: Kinek virág kell, nem hord rózsaberket, a látni vágyó napba nem tekint, arra gondolok, hogy nekem tulajdonképpen mindenem megvan. Hány és hány embernek vannak milliói, mégsem boldogok. Nekem itt a feleségem és a két gyermekem. Mit akarhatnék még? Szóval a költők átéltek hozzám hasonló élethelyzeteket, felhalmoztak olyan tapasztalatokat, amelyekkel én is gazdagodtam az évek során. Helyettem fogalmazták meg és vetették papírra ezeket a sorokat. A vers olyan, mint egy vitamintabletta. Egy kellemes rágógumi, ami azonnal felfrissít. Vagy mint egy jó koktél, amelynek az ember nem is firtatja az összetevőit, csak élvezi az összhatást.”