VERSEK ÉS ARCOK: A kötelezőkön kívüli tartomány

Dobsa Tamás a hazai táncosok közül elsőként vehette át Budapesten a Népművészet Ifjú Mestere díjat. Somorján nőtt fel, a néptánccal kisgyermekként ismerkedett meg a helyi Csali Gyermek-néptáncegyüttesben. 1996-ban többedmagával megalapította Dunaszerdahelyen a Dunaág Kamara Néptáncegyüttest, 1999-ben sorkatonaként a Szlovák Néphadsereg Jánošík művészegyüttesében táncolt. Innen az Ifjú Szivek Táncegyüttesbe igazolt, ahol már hivatásos táncosként dolgozott. Elvégezte a Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakát, szakdolgozatáért, amelyben az észak-kisalföldi verbunkok tanítási módszertanával foglalkozott, Martin György-díjat kapott. Több szólótáncosdíj büszke tulajdonosa. 2011-ben feleségével megalapította Ekecsen a kétszemélyes Kuttyomfitty Társulatot, amely a gyerekekkel igyekszik megszerettetni a népi kultúrát, táncos-bábos mesefeldolgozások által.

„Gyerekkoromban hadilábon álltam a beszéddel, nem gondoltam volna, hogy egyszer ebből fogok élni. Hatéves koromban több hónapig kezeltek Bazinban a logopédián, mert erősen dadogtam. Az orvosok szerint azért, mert sokkal gyorsabban gondolkodtam, mint amilyen gyorsan a szavakat képeztem, vagyis az agyam előbbre járt a nyelvemnél. Édesanyám épp mostanában mesélte, hogy sokan meg is szólták őt, amiért ott hagyta szegény gyereket egyedül, színszlovák környezetben. Nos, hálás vagyok neki ezért, mert ha akkor nem kezelik ki a dadogásomat, akkor most nem beszélgetnénk, mert sosem álltam volna színpadra, ezért nem is lennék érdekes riportalany.”

Tamás már felső tagozatos volt, amikor lehetősége nyílt az iskolában szavalóversenyen indulni. A próza kategóriát találták megfelelőbbnek számára, és azt állítja, a mai napig gondot okoz számára megtalálni a hangsúlyokat egy versben. Ez persze a színpadi jelenlétre vonatkozik, és szerencsére van a családban, illetve a Kuttyomfitty Társulatban egy diplomás irodalmár – Mónika, a felesége és alkotótársa.

„Hálás vagyok a magyartanáraimnak, még akkor is, ha nem vezettek rá a költészet szépségeire, csak átadták a tanagyagot. Az alapokat megkaptam, és tulajdonképpen mindig is közel álltak hozzám a versek, anélkül, hogy lett volna otthon egy nagy könyvtár a klasszikus költők összegyűjtött műveivel. Amikor táncolni kezdtem, kiderült, hogy a versek és a népdalszövegek édes testvérek, hogy a zeneiség mindkettőre jellemző, és hogy a nagy költőkből halhatatlan szövegírók lehetnek, mert egy jól sikerült vers a nép ajkán gyorsan folklorizálódik.”

Tamást a Kaláka együttes vezette be a versek világába, amiért örökké hálás lesz Gryllus Dánieléknek. Tizenéves korában a Cseh Tamás–Bereményi Géza páros dalai mellett a Kaláka megzenésített versei bűvölték el leginkább. Szergej Jeszenyint, a lánglelkű orosz költőt is nekik köszönhetően ismerte meg. Mivel soha nem volt hősszerelmes alkat, de mindig vágyott rá, hogy az legyen, élvezte Jeszenyin szerelmes verseit, és a rövid életű, bohém költő mozgalmas élettörténetét is kíváncsian tanulmányozta. A saját pénzén vett egy Jeszenyin-kötetet. Mivel enyhe diszlexiája is volt, hosszabb szövegeket nem szívesen olvasott, de rájött, hogy a versekkel könnyebben megbirkózik. Ez a sikerélmény sokat számít egy tizenhat-tizenhét éves ember életében.  

A Petőfi-összest is akkoriban kezdte forgatni, egyre érdekesebb versekre bukkant az iskolai kötelezőkön kívüli tartományból. A Ki vagyok én? címűt viszont jóval később fedezte fel, szintén egy megzenésítésnek köszönhetően, amely Ferenczi György és a Rackajam nevéhez fűződik. (Az a bizonyos 2013-as Petőfi-lemez sokunknak okozott katartikus élményt, mert szépen összeér rajta a blues, a népzene és a rock and roll, a „szövegíró” pedig tényleg fenomenális.)

„Ez a vers teljesen más, mint az iskolában tanult forradalmi költeményei vagy az Anyám tyúkja. Érdekes, hogy Pozsonyban írta 1843-ban, abban a városban, ahol az országgyűlési napló másolásával kereste kenyerét. Akkoriban döntötte el, hogy felhagy a kísérletezéssel és a népi irányzat felé fordul. Vagyis ott találta meg igazi hangját. Ha az ember magára próbálja vetíteni ezt a verset, egészen érdekes eredményre juthat. Én például nagyon nehezen nyílok meg. Félek attól, hogy ha igazán megismernének, nem tetszene, amit kapnának. Senki sem számít arra, hogy a marcona külső érzékeny, sebezhető lelket takar. Szeretek álarc mögé bújni, ami nálam az önvédelem egyik formája. A vers első része rólam szól. Sokan betyárversnek tartják, talán a fokos miatt, ami pedig annak idején megszokott, mindennapi eszköz volt egy férfinál. Szóval úgy érzem, ha felfedném, ki is vagyok valójában, sérülékenyebbé, védtelenebbé válnék. Ez talán a gyermekkori dadogásból ered, az akkori kiszolgáltatottág-érzésből. Az előző rendszerben ilyesmiről beszélni sem lehetett, és a diszlexia is ismeretlen dolog volt, a tanárok az ilyen gyerekeket automatikusan rossz tanulónak könyvelték el. Pedig csak másképp kellett volna viszonyulni hozzánk. Szóval innen eredhet ez a rejtőzködés. A feleségem is megjegyezte már, hogy hiába vagyunk együtt huszon-valahány éve, még mindig nem ismer engem igazán.”

Petőfi népies verseiből egyébként a Kuttyomfitty Társulat legutóbbi táncjátékába is került egy csokor, méghozzá énekelt változatban. Ez azért érdekes, mert a Sárga rózsa egy Jókai-kisregény alapján készült. „Az általunk kiválasztott népdalokra húztuk rá ezeket a verseket, már amelyiknek nem volt dallama. Petőfit sok helyen énekelték a hagyományos paraszti kultúrában.”

A Ki vagyok én? második része nagy hasonlóságot mutat Tamás másik választott versével. Mindkettő arról szól, hogy a szerelmes férfi egy nő miatt hajlandó radikálisan változtatni addigi életvitelén. Jeszenyin még a versírásról is képes lemondani, ha az esetleg zavarná szíve hölgyét. Nem tudni, kinek íródott a vers, az is lehet, hogy egy elképzelt nőnek. A vadóc lelkű, önpusztító életet élő orosz költő ötször nősült, és 1925-ben, mindössze harmincévesen felakasztotta magát. Sokáig azt rebesgették, hogy egy államilag megtervezett gyilkosság áldozata lett.

„Fiatalabb koromban mindig plátói szerelmeim voltak, és sokáig a féktelen bulizásba menekültem. Gyakorlatilag az első komoly kapcsolatom máig tart. Rá kellett jönnöm, hogy ha nem akarom elveszíteni őt, fel kell hagynom addigi életvitelemmel. És hogy kompromisszumot kell kötni, ami nem mindig rossz, mert az ember folyamatosan tanul. Szóval ez a vers is rólam szól. Tetszenek benne a fordulatok, a szóképek, az, ahogy a szerelemről ír. Míg Petőfinél egyfajta forradalmi attitűdöt is érzek amellett, hogy nem akarja feltárni valódi énjét, Jeszenyinnél ott a férfivé válás felelőssége is. Az, hogy vállal egy párkapcsolatot, és hajlandó alkalmazkodni. Azt is látjuk, mennyire hősszerelmes típus volt, a végletek embere. Az egyik felesége például a Párizsban élő amerikai táncosnő, Isadora Duncan volt, aki megismerkedésükkor csak pár szót tudott oroszul, Jeszenyin pedig semmilyen idegen nyelven nem beszélt. De ez sem szabott gátat a szerelmének, bár a házasságuk alig egy évig tartott. Többen fordították a verseit, hozzám Weöres Sándor fordításai állnak a legközelebb, akit költőként is nagyon szeretek. Valószínű, hogy hiába beszél valaki egy nyelvet, nem képes jól lefordítani egy verset, ha érzelmileg nem kötődik hozzá.”

Tamás még hozzáteszi, hogy nem tudatosan keresi a problémás költőzseniket, de Villon is közel áll hozzá, akiről tudjuk, hogy köztörvényes bűnöző volt. Őt egyébként szintén a Kalákának köszönhetően ismerte meg, és eredetileg egy Villon-verset választott önöknek mára, csak később váltott Jeszenyinre.

Nem szereti a borongós, pesszimista, depresszív költeményeket, inkább a komoly témák játékosabb, könnyedebb megjelenítése áll közel hozzá. Petőfi János vitézének adaptációja, a Kukorica Jancsi, a Vitéz! már hatodik éve a Kuttyomfitty Társulat repertoárján van, egyike a legtöbbször játszott előadásaiknak. Jelenleg Garay János 1843-ban írt tréfás, anekdotázó költeménye, Az obsitos színpadra alkalmazásán dolgoznak. „Háry János történeteit mindenki ismeri, de az eredeti mű sokkal mélyebb, mint a későbbi feldolgozások. A költő egy hetvenkedő, nagyot mondó kiszolgált katonát helyez a középpontba, de egyben a hiszékeny hallgatóságot is kritizálja. Manapság, az álhírek korában aligha van ennél aktuálisabb téma.”