VERSEK ÉS ARCOK: Hangyák vagyunk

Eddigi legnagyobb sikereit videóinstallációival aratta. Festészetet tanult Daniel Fischer műtermében, de két szemeszteren át matematika szakos is volt. 2011-ben diplomázott a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetemen, 2015-ben pedig ugyanott doktori fokozatot szerzett. Öt éve tanársegéd Németh Ilona műtermében, az egyetem intermédia tanszékén. 2009-ben, mindössze 22 évesen – máig a legfiatalabbként – neki ítélték a legígéretesebb fiatal képzőművésznek járó Oskár Čepan-díjat. Azóta Rómában és New Yorkban is volt már önálló kiállítása.

„Gimnazista koromban nagyon rákaptam a versekre. Volt otthon egy Tóth Árpád-fordításkötet, neki köszönhetően ismertem meg egy csomó világirodalmi jelentőségű költőt. Főleg az angol romantikusok kezdtek érdekelni, és amikor a zsebpénzemből már könyvekre is futotta, Byron- és Wordsworth-köteteket vásároltam. T. S. Eliotot egy véletlennek köszönhetően ismertem meg. A pozsonyi Duna utcai gimnázium könyvtárából kiselejtezett köteteket kitették a folyosóra, és a diákok elvihették, ami megtetszett nekik. Abban a kupacban bukkantam rá egy Eliot-kötetre, amelyet aztán rongyosra olvastam. Főleg az fogott meg benne, ahogyan a már-már transzcendentális élményeket szavakba öntötte. Ez a verse ugyan a korai énemhez kötődik, de később is visszatértem hozzá, mégpedig azért, mert a rózsák kezdtek el foglalkoztatni. Kiskoromban nem kedveltem a rózsát, túlzottan szentimentális, feleslegesen díszes virágnak tartottam. Aztán egyszer elvetődtem a bronxi botanikus kert gyönyörű rózsakertjébe, és ott sok minden megváltozott bennem. A rózsát a hajdani élmények kapszulájaként, a múlt illatos párlataként kezdtem értelmezni, és talán akkor értettem meg Eliot verssorát is. A múltat nem lehet visszahozni, másrészt viszont a meg nem történt események is tovább zajlanak az emberben, amikor nem arra gondol, ami volt, hanem arra, ami lehetett volna. Olyan ez, mint a rózsakert ajtaja, melyet nem nyitottunk ki. Szóval tulajdonképpen azzal kapcsolatban is lehetnek élményeink, ami nem történt meg velünk, ráadásul ez esetben semmi sem köti meg a fantáziánkat.”

András azért választotta most önöknek a Négy kvartett első sorait, mert itt Eliot az időről gondolkodik. Ez állandó téma a művészetben, de elég nehéz egyszerre konkrétan és univerzális módon ábrázolni. „Ebben a versben a jelen idő találkozik  valamiféle örökkévalósággal, mintha a költő kívülről nézné önmagát, és azt vizsgálná, hogyan passzol ő bele a világmindenségbe. A pillanatnak nincs múltja és jövője, és ez okoz némi konfliktust azoknál, akik csupán a jelenben élnek.”

Adódik a kérdés, hogy Cséfalvay Andrást foglalkoztatja-e az idő ábrázolása. Elárulta, hogy ő a történelmi témákhoz is részben úgy viszonyul, mint a science fictionhöz. És úgy érzi, mi most, a 21. század elején fokozottan a jelenben élünk, nem találjuk az egyensúlyt, keveset tanultunk múltbeli hibáinkból, és nem sokat törődünk az emberiség jövőjével. A közelgő klímakatasztrófa és a koronavírus-járvány kezelése is azt mutatja, hogy nem igazán vagyunk képesek kezelni az életet és a halált. „Egyfajta tehetetlenségérzéssel párosuló halálfélelem hatja át ezt a kort, mert nincs mibe kapaszkodnunk. A huszadik század főleg a fizika hatékonyságáról szólt, abban a hitben éltünk, hogy mindent meg tudunk magyarázni. Aztán kiderült, hogy mégsem. A vallásoktól a fizikáig a legtöbb dolgot azért találta ki az ember, mert hasznos volt a kommunikáció, a közösség szempontjából. Az ember valójában és átvitt értelemben is csak egy összetettebb hangya. És honnan tudhatná egy hangya a nagy igazságokat? Nem tudja, pedig sokszor hiszi ezt magáról, miközben csupán hasznos tagja a hangyabolynak.”

Talán emiatt rezonálnak a mai olvasóban is T. S. Eliot transzcendentalitást feszegető, kérdéseket generáló sorai. „Pedig sokan mondják róla, hogy a saját korában elismertebb műkritikus volt, mint költő. Mára viszont egyértelmű, hogy inkább a költészetben sikerült valami újat hoznia. A kritikust ugyanis óhatatlanul befolyásolja a közeg, amelyben él, az általánosan elfogadott esztétikai normák. Bizonyos meglátások később akár konzervatívnak is tűnhetnek, hogy mást ne mondjak, a kolonialista nézetek, amelyeket ma már nem szokás hangoztatni. Ha valamiben benne élünk, gyakran észre sem vesszük, hogy tévúton járunk.”

Egyébként Eliot kapcsolható a tájainkon alig ismert, bár Nobel-díjas Tagoréhoz is, mivel sokat foglalkozott az indiai költészettel. „Egy időben én is olvasgattam az ottani költők verseit, de fokozatosan rájöttem, hogy sokkal mélyebben kellene tanulmányoznom azt az európaitól teljesen eltérő irodalmat, ha tényleg közel szeretnék kerülni hozzá”– mondja András.

Tagore itt közölt versrészletéből sokáig azt sem lehet tudni, kihez szól a költő. Úgy beszél a Mindenhatóhoz, mintha a párjához beszélne.

„Erre a versre a popkultúra felől találtam rá. Egy amerikai gitáros dalszerző-előadó, Bonnie Prince Billy egyik dalában megszólít valakit, és azt mondja neki: tudom, mennyire örülsz, amikor éneklek, azt is tudom, hogy akkor vagyok hozzád a legközelebb, amikor éneklek. Olyankor azokat a részeidet is megérinthetem, amelyeket egyébként soha nem érinthetném. Biztos voltam benne, hogy ez egy szerelmi vallomás, aztán utánanéztem, és ő maga nyilatkozta valahol, hogy a dal Istenhez szól, és Tagore versciklusa inspirálta. Számomra ez a vers arról szól, hogy mi is a művészet lényege, illetve miért jó művészetet csinálni. A lantosok néha, valamilyen megnevezhetetlen módon képesek rácsatlakozni egy másik dimenzióra, kapcsolatba kerülni a transzcendenssel. És a művészi élmény hatására a hallgató is egy másik világban találhatja magát.”

Talán ezért mondják az alkotók olyan gyakran, hogy nem is tudják, hogyan született az a bizonyos mű, mert olyan volt, mintha valaki súgta vagy diktálta volna nekik. „Tagorénak az éneklés tulajdonképpen csak egy eszköz, hogy közelebb kerüljön az Úrhoz, sőt szinte egyenrangú partnerek lesznek. Európai kontextusban Dávid király története hasonló, aki azért játszott lanton, mert az az Úrnak tetszett. A zenén keresztül jutott el oda, ahová máshogy nem juthatott volna el.”

Persze ugyanez érvényes az irodalommal és a képzőművészettel kapcsolatban is, de Cséfalvay András képzőművész létére a zenét tartja a legfontosabb művészeti ágnak, mert ez a leginkább absztrakt és megfoghatatlan.

És meg is érkeztünk a karácsonyhoz, amely tele van zenével és olyan szimbólumokkal, amelyek túlmutatnak önmagukon. Már az adventi koszorú is többet jelent egy-egy gyertya meggyújtásánál. „Nemrég hallottam egy érdekes előadást arról, hogy az advent és az angol adventure, azaz kaland közös szótőből ered. Tehát a karácsonyvárás nem egy passzív állapot, hanem lelki kalandokkal teli, aktív tevékenység. Egyfajta kihívásként is megélhetem, elgondolkodhatok azon, mi is az én feladatom, esetleg min kellene változtatnom saját életemben, vagy változtathatok-e a világ menetén. Akár hívő az ember, akár nem, mindenképp fontos ez az ünnep. Mindenkinek más miatt. Megértem, hogy sokakat idegesít a rengeteg dísz és a harsányság, ami körülveszi. Számomra az aktív várakozás talán még érdekesebb, mint maga a karácsony, hiszen az nem tart sokáig, egykettőre vége. És persze az utolsó héten lehet summázni, lassan lezárul egy naptári időszak, és elkezdődik egy új év.”

Ezen mostanában bőven van időnk gondolkodni. András nem állítja magáról, hogy bizakodó, de szereti a változásokat, és hisz abban, hogy valami új kezdődik. Szerinte a járványhelyzet ellenére érdemes terveket szőni, és mindig az adott lehetőségekkel kell élni. „Most azon gondolkodom, milyen típusú képzőművészetet lehet ilyenkor csinálni, és milyen platformokon lehet megjelenni vele. Próbálok alkalmazkodni a helyzethez. Olyan evidensnek tartott dolgok is átértékelődnek, mint a szabadság, a társadalmi mobilitás vagy éppen a magánszféra sérthetetlensége. Nagy szellemi kihívás ez, és a művészi önkifejezés szempontjából akár gyümölcsöző is lehet.”