VERSEK ÉS ARCOK: Érdemes szétnézni a kortársak között

A kassai Havasi Péter 2011-ben diplomázott színész szakon a pozsonyi színművészeti egyetemen. 2015-ig a Thália Színház társulatának tagja volt, azóta szabadúszóként sok helyen megfordult. Pozsonyban, Vácott, Dunaújvárosban, Salgótarjánban szerepelt különböző előadásokban, a Vekker Műhelynek köszönhetően pedig belekóstolt a színházi nevelésbe is. Néhány napja szerződött le a budapesti Nemzeti Színház égisze alatt megvalósuló Déryné Programban alapított Déryné Társulathoz, ahol Herczeg Ferenc egyik művét kezdi hamarosan próbálni, Vidnyánszky Attila rendező vezetésével. Emellett 2012-től színészmesterséget tanít a kassai konzervatóriumban, szlovák nyelven.

„Engem kiskoromtól kezdve szavalóversenyekre küldözgettek. Édesapám újságíró és amatőr színházi rendező, úgyhogy ez nem volt kérdés. A tanító néni betanított nekem egy-egy verset, aztán mentem. Ezért tulajdonképpen nem is emlékszem, mikor fordult át a szelíd kényszer valós érdeklődésbe. Annyi bizonyos, hogy kilencedikben már a huszadik századi irodalmat vettük Szathmáry József tanár úrral, és akkor hallottam életemben először verset elemezni. Ady szerintem szívügye volt, mert olyan érdekfeszítően, lelkesen beszélt, hogy öröm volt hallgatni. Rádöbbentem, mennyi minden belefér egy költeménybe, milyen fontosak a jól megválasztott hasonlatok, szóképek, és persze a költő mozgalmas élete is hálás téma volt. Akkor tudatosult bennem, hogy verseket olvasni és mondani nemcsak feladat lehet, hanem élvezeti forrás is.”

Péter később is jó közegbe került, a kassai gimnázium tele volt remek magyartanárokkal. Fecsó Szilárd, Bodon Andrea, Kozsár Zsuzsanna jelenléte akkor is inspiráló volt számára, ha éppen nem tanították őt, csak elbeszélgettek vele néha. Nyitott volt az ajtó a nagy hírű KGSzT diákszínpadra is, amelyneknek vezetője, Bodon Andrea az előadások mellett verses-zenés összeállításokat is gyakran készített a diákokkal, általában valamilyen évfordulóhoz kapcsolódva. Ilyenkor alaposan elemezték a szerző munkásságát, mindenkinek megtalálták a hozzá illő verset. Ezek az élmények Péter szerint nagyban befolyásolták a pályaválasztását – egyszer csak azt vette észre, hogy már nem focizni jár ki délutánonként, hanem segít díszletet eszkábálni, vagy próbál a többiekkel. Negyedikesként már biztosan tudta, hogy színész szeretne lenni.

„Minden évben eljutottam a Tompa Mihály Országos Verseny rimaszombati döntőjére, ahol hús-vér színészekkel, írókkal, költőkkel is találkozhattam. Vagy a zsűriben ültek, vagy felléptek, felolvasak, aztán ott maradtak az esti fesztiválklubban. És ezek a bácsik, nénik, akik napközben szigorúan pontoztak, ott egyenrangú partnerként kezeltek engem. Nagyokat lehetett beszélgetni velük, kíváncsiak voltak a véleményemre, és persze sokat tanultam tőlük.”

Gál Tamás színművész például úgy dedikálta neki Rimaszombatban az akkoriban futó Villon-estjének CD-jét, hogy „leendő kollégámnak”, amitől Péter szárnyakat kapott. Nem gondolta volna, hogy eltelik nyolc-tíz év, és együtt próbál, egy darabban játszik azzal a művésszel, akit diákként a nézőtérről csodált.

Az itt közölt verseket a karan­ténidőszak alatt fedezte fel magának, úgyhogy igazán aktuális kedvencek. Dékány Dávid verse például az Instragramon „jött szembe”, korábban nem is hallotta ezt a nevet.

„Lám, a nevetséges, ciki élethelyzetekből is születhet lírai költemény. Öngyilkos akarsz lenni, telerakod a zsebeidet kövekkel, aztán csuromvizesen hazakullogsz, mert annyira azért mégsem gondoltad komolyan. Azért tudok azonosulni vele, mert az én életemben a szerelmek, szakítások tele vannak ciki momentumokkal. Ezekről az ember nyilván nem beszél, de nagyon hálás tud lenni, ha valaki veszi a bátorságot és vállalja helyette a dolgot. Nagyon életszagú ez a vers, a sztori pedig annyira jó, hogy szerintem biztosan megtörtént, mert ilyet nem lehet csak úgy kitalálni. Vagy gondoljunk bele abba, hogy az ember történetesen a fővárosban él, és tizenhat évesen azt mondja egy lánynak, hogy gyere, ma este elviszlek Portugáliába. Aztán kézen fogva elsétálnak a portugál nagykövetséghez, ahol bedugják a kezüket a kerítés rácsán. Ez bizony nagyon menő randitipp is lehet. Szóval szerintem ez a vers remek választás szavalóversenyre is, mert egy negyedik-ötödik kategóriás versmondóhoz sokkal közelebb áll egy fiatal költő, mint a nagy klasszikusok. Érdemes szétnézni a kortársak között, egy csomó kiváló irodalmi portál van az interneten, olyan szerzők műveivel, akik ugyanebben a közegben élnek, ugyanazt a híradót nézik, ugyanazokat a zenekarokat szeretik, mint mi.”

A sokkal régebben íródott Heine-versre azért esett Péter választása, mert nyolc sorba sűrítve foglalja össze az élet lényegét. „Romantikusan kezdődik, ha letakarom a második versszakot, akár udvarlós, szerelmes versként is működhet. A vége viszont inkább nevelő szándékú, benne van az idő múlása, az emberélet véges volta. Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy egy visszautasítást követően született, és egy konkrét nőnek szól. Nem tudok jól németül, de sokat dolgozom fordításokkal, mert szlovákul tanítok leendő színészeket, és gyakran keresgélek nekik szövegeket. Sőt, a pozsonyi magyar színinövendékekkel foglalkozó Culka Ottó kollégámnak is segítettem. Ők magyar költők verseit mondják el szlovákul egy internetes projekt révén, és találtam nekik Ján Smrek által fordított költeményeket. Nem rosszak azok a fordítások, de ha egymás után elolvassa az ember ugyanazt a verset magyarul és szlovákul, mégiscsak két különbőző alkotással találkozik. Nem ugyanaz a szaga a versnek, nem biztos, hogy átjön az eredeti hangulat. Babits Mihály viszont remekül átültette ezt a Heine-verset, olyan, mintha eredetileg is magyarul íródott volna. Nem díszíti túl, nem önmegvalósításra törekszik benne. Varró Dániel írja valamelyik szerelmes versében, hogy: Majd csinálok magamnak egy teát, s túlcukrozom, mint Kosztolányi Byront. Mindig ez a frappáns mondat jut eszembe, ha a kelleténél erősebben érezni a fordító egyéniségét egy-egy szövegben.”

Havasi Péter egy szlovák nyelvű verset is kiválasztott, és csak nagy nehezen sikerült őt lebeszélni róla. Azzal érvelt, hogy lapunk olvasóinak kilencven százaléka tökéletesen értené, és a Pátria rádióban sem okoz felháborodást egy-egy szlovák dal. Végül győzött a szerkesztői akarat, de álljon itt legalább a két szerző neve akik férj-feleség, és közösen írnak verseket: Ivona Pekárková és Vlado Šimek. „Nagyon menők a szlovák kortárs irodalomban. Egy szlovák kolléganőm lakásavató buliján fedeztem fel őket, ahol eléggé antiszociális módon a könyvespolcot vettem célba, és egész este lapozgattam a jobbnál jobb könyveket. A szlovák kortárs irodalom rendkívül izgalmas, csak sajnos a szlovákokhoz sem nagyon jut el, nem még az itteni magyarokhoz. Számomra természetes, hogy két nyelvi és kulturális közegben mozgok, és sokáig azt hittem, hogy a legtöbb szlovákiai magyar így van ezzel. Csak pár évvel ezelőtt jöttem rá, hogy egyáltalán nem tipikus ez a hozzáállás, amikor a Vekker Műhely színházi nevelési előadásában a Másik oldalban szerepeltem, és jártuk a dél-szlovákiai iskolákat. Egy itteni magyar focistát játszottam, aki Zsolnára jelentkezett a fociakadémiára. Az ő történetével kapcsolatban beszélgettünk a diákokkal identitásról, hovatartozásról, kisebbségi létről. Kiderült, hogy nagyon távol áll tőlük a szlovák kultúra. Persze, meg tudom érteni azt a csallóközaranyosi srácot, aki nem mer kiflit kérni a boltban szlovákul, mert fél, hogy rosszul ragoz és megszólják. Én sem beszélek tökéletesen szlovákul, de ez egyáltalán nem érdekel, mert kétnyelvű közegben nőttem fel, és élvezem, hogy két kultúrára is van rálátásom. Eddig csak profitáltam ebből a helyzetből.”