VERSEK ÉS ARCOK: Egyre nehezebben fejezzük ki érzéseinket

A Csallóközben a könyvtáros szóról sokaknak azonnal Vojtek Márta neve jut eszébe, aki nyugdíjba vonulásáig generációkat terelgetett a minőségi irodalom felé, gyerekek százainak adott a kezébe olyan könyveket, amelyeknek köszönhetően felnőtt korukban is rendszeresen visszajártak.  

Már az általános iskolában szenvedélyévé vált az olvasás. Az érettségi után elvégezte a könyvtáros szakot, ezt követően tíz éven át Ekecsen, a falu könyvtárában dolgozott. Az emberek szerettek beszélgetni vele, szívesen kértek tőle tanácsot, ha nem tudták eldönteni, mit kölcsönözzenek ki. Ezután a dunaszerdahelyi könyvtárba került, ahol a kölcsönzés mellett megszámlálhatatlan sikeres író- olvasó találkozót szervezett, vetélkedőket, kezdeményezett, és rászoktatta a törzsolvasókat, hogy élményeikről rendszeresen beszámoljanak egymásnak. Emellett hosszú éveken át fáradhatatlanul járta az iskolákat, ahol jó hangulatú mesedélelőttöket tartott. A mesét önmagában is kincsnek tekinti, de az utat is fontosnak tartja, amelyen eljutunk hozzá. A népmese pedig nem olvasva, hanem hallgatva az igazi, hiszen a mesemondó és a hallgatók között  különleges, varázslatos kapcsolat jön létre. Ilyen csodálatos kapcsolatot hozott létre ő is a gyerkőcökkel minden egyes találkozáskor.

Azt már kevesebben tudják, hogy a versek is fontos szerepet játszottak Vojtek Márta életében.  

„Válassz olyan munkát, amit szeretsz csinálni, és soha életedben nem kell dolgoznod” – hangzik egyik kedvenc Konfuciusz-idézete.

„Konfuciusz Kína egyik legjelentősebb filozófusa. Friss nyugdíjasként most már elmondhatom, hogy pontosan ráillik az életemre. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem én választottam munkát, hanem a sors hozta úgy, hogy könyvtárosként tevékenykedhettem. Könyvtárosnak lenni nagyon jó dolog. Jönnek-mennek az olvasók, sok új arcot megismerünk, ajánljuk a könyveket, közben mi magunk is művelődünk. Nekem még az is megadatott, hogy kivihettem az olvasást a könyvtárból. Ez nem munka volt számomra, inkább szórakozás, kikapcsolódás. A vers is ehhez kapcsolódik, mert nem a dicséretért, az elismerésért teszem, hanem örömmel, hadd lássák mások is a szépet.”

Vojtek Márta egyik kedvence Reményik Sándor Versenyen kívül című költeménye, amely  akár idén is születhetett volna – illetve, ha nem tudnánk, mikor élt a szerző, bárki kortárs versnek hihetné. De vajon mennyire jellemző Vojtek Mártára ez az attitűd? Vajon képes volt-e, és képes-e manapság, immár nyugdíjasként kivonni magát a mindennapi rohanásból, ami annyira jellemző az emberekre?

„Talán azért is áll közel hozzám ez a vers, mert világéletemben fontosnak tartottam elvégezni a feladatomat, meglátni benne a szépséget, még akkor is, ha ez adott esetben nehézségekkel járt. Nem vagyunk egyformák,  így mindannyian mást tartunk nehéznek. Viszont mindenki tud valamit, amit mások nem, így felhívhatjuk egymás figyelmét bárnire. Fontos, hogy nyitottak legyünk egymás felé” – vallja a legendás könyvtáros. Arra is kíváncsiak voltunk, mennyire tartja veszélyesnek Vojtek Márta a „sértő zajt” és a „bántó fényt” manapság, főleg a fiatalokra nézve.

„Sajnos, olyan világban élünk, ahol zajok vesznek körül bennünket. Minden technikai eszköznek hangja van, a közlekedéstől kezdve a mindennap használatos dolgokig, a szórakozásról nem is beszélve. Folyamatosan villognak a fények, dübörög a zene... Ez a fiataloknak manapság természetes. Ez az ő világuk, ahogy annak idején a miénk is más volt, mint a szüleinké, ha kicsit enyhébb formában is. Bízzunk benne, hogy később változik az értékrendjük, és képesek lesznek meglátni az élet apró szépségeit. Mert a szépség mindig ott van körülöttünk! Egy virágban, egy zenében, egy festményben, egy illatban, egy idézetben vagy egy versben.  Néha akaratlanul is rácsodálkozunk ilyen apróságokra, amelyek szebbé teszik a napunkat, vagy csak az adott pillanatot.”

Márta másik kedves költeménye, a Viszontlátásra szintén Reményik Sándortól származik.

„Fájdalmas emléket idéz bennem, egyik barátom halála kapcsán. Sosem felejtem el, ahogy a pályaudvaron néztem a távolodó vonat után, amellyel elutazott... Akkor még nem tudtam, hogy többé sosem szoríthatom meg a kezét, mert nemsokára meghal. Számomra ez a vers most már örökre hozzá kapcsolódik.”  És valahogy erről az 1930-ban született költeményről is a mai világunk juthat eszünkbe. A felületes emberi kapcsolatok, az, hogy a közösségi oldalaknak „köszönhetően” úgy érezzük, sokan vesznek körül minket, de ha belegondolnánk, mikor ültünk le legutóbb egy kávéra azokkal a barátokkal, ismerősökkel, akikkel egy városban élünk, magunk is meglepődnénk. Felületesebbek lettünk, lájkoljuk egymás posztjait, tőmondatokban csetelünk egymással, élő szóban viszont egyre nehezebben fejezzük ki magunkat.

„Mivel a technika világában élünk, automatikusan átvesszük annak minden előnyét és hátrányát. Valóban megtévesztő, mennyi Facebook-ismerősünk van, akikkel talán csak az érdeklődésünk közös. Elég egy tetszésnyilvánítás, esetleg néhány kedves szó és már barátként tekintünk rá. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy állíthatom, sikerült a közösségi oldalon keresztül is barátokat szereznem, akikkel igazi, személyes kapcsolatot alakítottunk ki, sőt, meg is látogattuk egymást. Természetesen egyszerűbb Messengeren beszélgetni, de a személyes találkozás egészen más! Beülni egy kávéházba és egy jót beszélgetni, az az igazi! Akinek erre igénye van, megtalálja rá az időt és az alkalmat. Előfordulhat azonban, hogy beszélgetés helyett ott is előkerülnek az okostelefonok, és intézzük a sürgős dolgainkat. Én is úgy veszem észre, hogy egyre nehezebben fejezzük ki érzéseinket. MIntha szégyellenénk kimondani a legalapvetőbb szavakat, mintha titkolóznánk. Nem tudjuk, ki hogyan reagál, nem nevetnek-e ki bennünket ezért...Talán a bizalom hiányát is a személyes találkozások elmaradása okozza. Éppen ezért kellene többet személyesen beszélgetni.