VERSEK ÉS ARCOK: A bennünk lapuló gyermek

Nehéz pár sorban összefoglalni Antal Ágota tevékenységeit, hiszen ő egy önálló intézménynek számít Dunaszerdahelyen. Jógaoktató, vállalkozó, szervező, több mint húsz éve független városi képviselő, a Városunkért Polgári Társulás elnöke, a különleges kulturális csemegéket kínáló Tündérkert művészeti fesztivál megálmodója, és sokan kenyeret sütni is tőle tanultak. Állandó a nyüzsgés körülötte, de az eseménytelen hétköznapokat is szereti. Felkérésünkre két verset választott, illetve inkább hármat. A harmadikról csak dióhéjban esik szó.

„Édesapám műszaki tanárember létére nagyon szerette a verseket, amatőr versmondó is volt, és táplálta belénk ezt a fajta hozzáállást. Megvolt neki minden fontos verskötet, úgyhogy gyerekkoromban csak le kellett emelnem a polcról azt, amiről a suliban szó volt. Alapiskolásként csak szorgalmasan megtanultam mindent, és eleinte a gimnáziumban sem volt tudatos a versek iránti érdeklődésem. Aztán tizenhat éves koromban elveszítettem az édesanyámat, és több versben is felfedeztem azt az érzést, amelyet én nem tudtam megfogalmazni. Ilyen volt például Ady Endre Az Úr érkezése című verse. »Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.« Megtapasztaltam, hogy az ember életében akkor jelenik meg az ima, amikor nehéz helyzetbe kerül, amikor nagyon lent van. Isten úgy érkezik meg, hogy ad neked egy feladatot, ami rákényszerít arra, hogy kimássz a gödörből. Bármilyen munkafolyamatban, ha azt jól csináljuk, egy idő után megjelennek a magasabb minőségek, a csend, a harmónia, a békesség. Szerintem ezek isteni üzenetek.”

Hamvas Béla is valami ilyesmit állít Isten tenyerén ébredtem című versének utolsó sorában.

„A két vers nálam összekapcsolódik, mert Adynál Isten egy drámai helyzetből mutat kiutat, Hamvas pedig egy különleges meditációs pillanatot ír le. Az Isten tenyerén ébredtem azért fogott meg, mert egy önismereti út végét jeleníti meg, amikor hirtelen azt látjuk, ami van, nem pedig azt, amit látni szeretnénk. A sorscsapásokat nem kerülhetjük el. De ha az önismeret útján tudunk haladni a lelkünk legmélyebb bugyrai felé, és eljutunk ezekhez a drámákhoz, ugyanúgy, ahogy fizikálisan megéljük őket, akkor más lesz a hozzáállásunk. Akkor ott lesz bennünk az elfogadás, a megértés. Én ezt gyakorlom már egy ideje, de persze tudom, hogy nem olyan egyszerűen kivitelezhető, ahogyan hangzik. Hamvas Béla egy olyan pillanatot írt le, amikor tényleg ott vagy Isten tenyerén, és összeér az ég és a föld.”

Adódik a kérdés, vajon egy meditációs technikákkal foglalkozó, a világ elől rendszeresen elvonuló ember másképp éli-e meg a mostani nyomasztó időszakot, mint mi. Vajon jobban tudja-e kezelni a bezártságot, a minket körülvevő bizonytalan légkört?
„Ezek a hetek olyannyira a befelé fordulásról szólnak számomra, hogy néha azt érzem, nincs is szükségem külső segítségre. Persze nekem is vannak rossz hangulataim, amikor viaskodom magammal, de úgy érzem, ez a karanténhelyzet visszavisz minket ahhoz az alapálláshoz, amelyről Hamvas Béla is beszél. Ahhoz a hagyományhoz, ami valahol mélyen még bennünk van. Elgondolkodhatunk azon, melyek a valódi értékek, mi fontos igazán az életünkben. Például nem vagyunk találékonyak. Teljesen elveszítettük azt a képességünket, hogy önmagunkra számítsunk. Hogy megnézzük, mi van otthon, és abból főzzünk, ne recept alapján, amelyhez legtöbbször hiányzik egy összetevő. Sajnos odáig jutottunk, hogy ezekben az alapdolgokban sem bízunk magunkban. Az emberek lassan kezdik csak elhinni, hogy recept nélkül is boldogulnak. Nemcsak a főzést illetően, hanem az életben is.”

Antal Ágota szerint a világ is arra ösztönöz minket, hogy fogadjuk el a készen kapott dolgokat. Nem kell kreatívnak lennünk, nem kell gondolkodnunk. Ezért nem is gondolkodunk, ami a rendszernek nagyon jó, hiszen mindenfajta hatalom az engedelmes nyájat szereti. Hamvas Bélát azért vallja tanítójának, mert képes volt rendszeren kívül maradni, és a szocialista hatalom sem tudta őt megtörni, de még csak megközelíteni sem. Ezért zavartalanul haladhatott önmaga, illetve Isten felé.

Weöres Sándor is hasonló alkat volt, ő sem hagyta magát befolyásolni a mindennapi valóság által. A vers, amelyet Antal Ágota választott tőle, maga a szabadság, a szárnyalás.

„Németh Ilona illusztrálta a kötetet, amelyben ez a vers szerepel. 1993 körül jelenhetett meg, akkor volt a fiam egy-két éves. Most azt mondanák rá, hogy hiperaktív, akkoriban ez a szó még nem terjedt el annyira. Szóval élénk, izgága gyerek volt, csak akkor ült csendben, amikor meséket, verseket olvastam neki. És ezt a Weöres Sándor-kötetet hároméves korára már betéve tudta. Mindig, amikor a Vöröshajú lányokhoz értünk, óriási felszabadultság lett úrrá rajtam. Azt a fajta önfeledtséget érzem benne, amelyet csak lóháton szoktam érezni, vágtatás közben.”

A költő mindig is azt állította, hogy ő nem ír gyerekverseket, és Antal Ágota szerint is mindenkihez szólnak az alkotásai, csak éppen más-más rétegeket észlel belőlük gyermek és felnőtt. „Attól, hogy elfeledtük a gyermeki énünket, az még ott lapul a lelkünk mélyén. A gyermeki létezésben tényleg csak azok a minőségek vannak jelen, amelyekről korábban beszéltem. A bizalom, a hit, az átadás, a teljes elfogadás, a feltétel nélküli szeretet. Weöres Sándor gyermekverseknek titulált költeményeiben ezek jelennek meg.”

Szóval, akire azt mondja a környezete, hogy gyerekesen viselkedik, talán csak szabadabban próbál élni. Ebből a szempontból sokat tanulhatnánk a gyerekektől, főleg mostanában, amikor még inkább ki vagyunk szolgáltatva a rendszernek. Antal Ágota egyébként azt jósolja, hogy a karanténidőszak nem változtatja meg gyökeresen a gondolkodásunkat, nem leszünk más emberek, mire véget ér a járvány. Szerinte ez az egész inkább rossz emlékként marad meg bennünk, mintsem tanulságként. És bár most megtapasztaljuk, mi az, ami igazán lényeges, és mi nélkülözhető az életünkben, amint tehetjük, visszatérünk a pazarláshoz, az élvezetek halmozásához és a felszínes gondolkodáshoz.