Veres István: Késsel hegedülni

Bal kézzel lemarkolom a száraz muskátlileveleket, a sarokba szórom őket, jobb kézzel pedig óvatosan a cserép peremére igazítom a telefon alját. Felső peremét a virág szára fogja megtámasztani. Ezzel csak annyi a baj, hogy a telefon kamerája így nem a templom bejáratát veszi, hanem az eget. Ahhoz, hogy a templom bejáratát vegye, felül picit előre kell dönteni a telefontéglát, de nem is gond, erre jó lesz maga az ablaküveg, tehát alul a virágcserép fehéres-rozsdaszínűre oxidálódott pereme, felül az ablak tartja, és tényleg. Megvolt az első és a második harangszó, kezd is szállingózni a nép, nagy közös lökettel a végén a férfikabátok is benyomulnak, kamera kikapcs, de el nem mozdít. Aztán kezdenek kijönni, azt megint felvesszük, de a telefon nem mozdul, alul a cserép széle, felül az ablaküveg. Van már két hónapnyi anyag, két hónap vasárnapi misére való megérkezés, majd két lábon járó kabátoknak a templomból való katartikus kiböffenése. Ha lassítunk rajta, olyan, mintha a szél fújná be az embereket a misére, ha meg rágyorsítunk, olyan, mintha egy templom alakú tubusból valaki kinyomna egy adag mákot. Mondom Moninak, hogy az ember, ha gyülekezik, olyan, mint a fogkrém. Kérdezi, miért. Szagos, tapadós, nehéz lemosni, de bizonyos fajta megtisztulás is elérhető általa. Mi által? Hát ha bemész a tömegbe, aztán kijössz, és megállapítod, mi változott. Moni szerint ennél érdekesebb dolgokat is ki lehet találni. Mondom, tudom. Akkor hajrá. De szerintem nem biztos, hogy kell az ilyesmin erőlködni. Miért ne kellene? Minek kitalálgatni új dolgokat, figyelve közben arra, hogy valóságosnak tűnjenek, miközben ott a valóság. Mondjak példát? Mondjál. Felhívtál szerdán vagy mikor, hogy ha már ott vagyok a drogériában, vegyek már fogkefét is. Meg hogy ha már veszek, vegyek hármat. Álltam a fogkefés regál előtt, és néztem, milyen szempont alapján kellene kiválasztanom a három fogkefét. Ár, szín, méret, sörtefazon, sörtekeménység. Aztán az jutott eszembe, hogy ez a része végül is könnyű, mert megfogom valamelyiket, kifizetem, aztán később azt magyarázok bele, amit akarok. Sokkal nehezebb például megállapítani azt a pontot, amikor a fogkefe cserére szorul. Mikor van az, amikor egy fogkefét le kell cserélni? Van, akinél ez hetek, másnál hónapok, ki tudja, valakinél talán évek. Hol van ez a pont? Lehet ezt fogmosás közben érezni? Nem lehet. Egyszerűen csak úgy döntünk, hogy le kell cserélni, így aztán lecseréljük.

Új és használt fogkeféket gyűjtök, tízesével egy vékony száraz faágra kötözöm őket. Aztán elmegyek az antikváriumba, sarokban egy homályos üvegvázában régi, elhasznált vonók, valamelyikről még lóg némi szőr, a legtöbbről már semmi. Kiválasztok egyet, megforgatom. Hunnaj vagyó? – kérdezi a szemközti sarokban ülő kövér cigányember, első ránézésre társtulajdonos. A vonóra is rákötözök tíz használt fogkefét, nem dróttal, kendermadzaggal. Így is lehet hegedülni. Szól, bár halkan. Ilyen kis diszkrét cincogásféle…, vagy épp egy diszkrét nyikkanással kísért fenéktörlésé, mondja Moni. Végül is miért ne szólna, mármint technikailag…, a lószőr ugyan kevesebb, de hosszabb, ezek a sörték meg rövidebbek, és többen vannak. Szól a faággal is, meg a vonóval is, persze picit másképp, mert a faág hajlata domború, a vonóé homorú, meg máshogy görbül, meg minden. Meg gyantázni sem kell, hiszen az egyébként csúszós felületű lószőrnyalábot a gyanta érdesíti, hogy a húrokkal súrlódhasson, itt viszont nem kell érdesíteni, hiszen a sörték erős végei képezik a húrok felületén a súrlódást. Valamivel hangosabb, ha a fogkefét megfordítom, és fejével óvatosan ütögetem a húrokat, mint a cimbalmot. Kellene még egy kellemes helyszín, mondom Moninak. Szerezzél nekünk egy kellemes helyszínt, Moni, te úgyis szeretsz intézkedni. Nem szeretek intézkedni, mondja Moni, de mondja azt is, hogy szerez. Ki az a nekünk? Hát a hegedűnek, a fogkeféknek, meg nekem, meg neked. Én is ott leszek? Persze hogy ott leszel, rövid és szőke a hajad, felveszed a fekete kacsaszőr mellényedet, és majd hajtogatod nekem a kottát. De te nem is ismered a kottát. Nem azt mondtam, Moni, hogy ismerem a kottát, hanem hogy te majd hajtogatod nekem a kottát. Nem ez a lényeg. A kotta önmagában egy szép jelenség, kár lenne ebből az egészből kihagyni. A lényeg az, hogy csak egyetlenegy szegmenst változtassunk meg az egész rendszerben, és nem az lesz az érdekes, hogy mi fogkefékkel hegedülünk, hanem hogy ennek az egy szegmensnek a megváltoztatása milyen hatással lesz az egész produkcióra, meg a közönségre. Moni először a templomot javasolta, kérjük el a templom kulcsát, ha már a híveket videózzuk, ahogy jönnek ki a hit tubusából, de ez valahogy túl kultivált helynek tűnik nekem, bár akusztikailag ugyan valószínűleg nem lesz jobb. Meg Moni szerint igaz, hogy ennyi fogkefe még nem járt egyszerre ebben a templomban, viszont a fogkefe is a megtisztulás eszköze, ahogy a templom is, szóval kössük ezt az egészet össze.

Ennyi erővel hegedülhetne fakanállal is, jegyezte meg a próba után a sekrestyés. Ott annyi a különbség, hogy a kefesörtéknek a húrokon történő mozgatásához több erőt kell kifejteni, de annyiból igaz, amit mond, hogy a fakanál nyele is adna ki hangot a húron, ahogyan a szőr nélküli vonóval is lehet. Nekünk itt, uram, az volt a célunk, hogy egyetlenegy szegmenst változtassunk meg: ez az egy szegmens pedig a vonón található szőr hossza, és fekvésének iránya. Meg persze a hatás, amit ez a módosítás kivált. Végül is két zenét választottunk, egy komolyzenei művet, meg egy népi tánczenét, a templomról meg lemondtunk, pontosabban lemondtam. Azért sem akartam a templomot, Moni, mert egy templomi produkciónál mindenkinek az első, hogy azt hiszi, mi a szakrális térrel akarunk valamilyen módon kommunikálni, holott most épp rohadtul nem akarunk. Ezért lenne jobb talán egy üres templom, amelyet már nem használnak liturgikus célokra. De üres templomot szerezni még nehezebb, mint templomi koncertengedélyt. Mert hogy mit szól a pap, meg mit szólnak a hívek. Az egyházközség. Miért kell az ilyet pont egy templomban, érted már, Moni, hogy azt üzennénk ezzel, hogy a templom a lényeg, holott épp nem a templom a lényeg, hanem a fogkefe és a hegedű. Szóval, szerezzél valami másik helyszínt. Moni szerzett másik helyszínt. Egy pláza folyosója került a látóterébe, először meg is ijedtem, hogy a vásárlók hordái márkás logós papírszatyraikkal szétgyalogolják a bemutatónkat, aztán megnyugtatott, hogy ez nem akármilyen plázafolyosó: volt már itt veteránautó- és dinoszauruszkiállí­tás, zenés-táncos gyerekprogram, meg hokimez-dedikálós popkoncert is. Beleegyezem, mert bár nem szeretem, ha idegen alapzajok vegyülnek a produkcióba, azt azért elismerem, hogy így talán olyanokhoz is eljut a fogkefével megszólaltatott hegedű hangja, akik a koncertre egyébként nem merészkedtek volna el. Talán eljön a lány is, aki múltkor éppen a tálcáját emelte fel e pláza táplálkozásra kijelölt emeletén, miközben én hat-hét asztalnyi távolságból észrevettem, hogy a tálcafelemelés közben a nyelvével diszkréten próbálja fogai közül kipiszkálni a rizsszemet. Arra gondoltam akkor, adagom maradékán rágódva, milyen szívesen sietnék segítségére, fogai közül a kilakoltatásra hajlandóságot nem mutató rizsszemet tulajdon nyelvemmel kipiszkálandó. Milyen kis apróság, és mégis, mekkora jelentőséggel bírhat. Főleg, ha azt vesszük, hogy a területen ebédelő irodai alkalmazottak hordáiból sokan csókolózásként értelmezhették volna a jelenetet. Túl sok tévét néznek, járjanak inkább többet kirándulni. Bár ha arra gondolok, mennyire zavar, hogy egy-egy népszerű kirándulóhelyen vasár- és ünnepnapokon nagyobb a tömeg, mint lenn a város egy-egy főbb utcáján, akkor az irodai hordák inkább maradjanak otthon, és nézzék a tévében a csókolózást. Az ajánlatom egyébként is csak arra az esetre érvényes, ha tényleg rizs szorult a lány fogai közé, mert ha mondjuk hús, akkor nem tudok segíteni, sajnálom. Vegetáriánus vagyok, undort kelt bennem, ha egy állat szétdarabolt, hőkezelt, ízesített, majd megrágott foszlányát kell valakinek a valamijéből kipiszkálnom. De nem Moni, nem jó a pláza, mert rossz az akusztika. Olyan rossz, hogy vitathatatlan. Erre Moni azt mondja, muszáj a plázában, megoldjuk valami trükkel. Egy csöndesebb helyen, ahol kevesebb törzsvásárló gyalogol. Talán éppen a fenti részben kellene, a táplálkozási ingerek kielégítéséért felelős emeleten, estefelé, hat-hét tájban, amikor emberek is lézengenek, de az érkezőknek is van hely, és a muzsika eggyé válhat az evőeszközök, harapások, szürcsölések, maszatolások, tálcaemelgetések neszeivel. Abban Moni is egyetért, hogy zenei kíséret nem kell. Szóljon ez most a hegedűről, na meg a fogkefékről. Meg arról, hogy valahol a pláza is egy templom, vagy valakiknek a temploma, mondta Moni. Meg azt is mondta, hogy valakik, talán éppen az üzletközpontokban nyerik el azt a fajta megnyugvást, megtisztulást, amit más talán a templomban. De erre az egész épületélmény is rájátszik: monumentalitás, a fondorlatosan megtervezett üvegkupolán beszűrődő fénnyel való játék, a claritas, vagyis a fényesség, mint a gótikus katedrálisokban. De nyugi, biztosan nem te vagy az első, aki erre a párhuzamra felfigyel, tette hozzá. Nyugi, nem gondolom, meg amúgy sem én mutattam rá, hanem te. Ez nem is baj, Moni, de azt azért, ha annyira szeretsz intézkedni, elintézhetnéd nekem, hogy a koncert napjára egész nap egyházi zene szóljon az üzletközpont folyosóin. Vásároljanak csak szépen egész nap madrigálokra, meg oratóriumokra, meg ilyenekre. Moni azt mondja, nem szeret intézkedni, meg bele sem fog ebbe menni senki, hiszen gazdaságilag nem oké, de megpróbálja elintézni, van egy ismerőse a pláza-igazgatóságon, valami Barbara. Már egyébként is beszélt vele, hogy az akció előtt megkaphassunk kedvezményesen néhány reklámfelületet. Propagáció nélkül manapság ilyesmibe már nem érdemes fogni, mondta Barbara, és legyen igaza. Meg még azt is mondta, hogy oké ez a fogkefés ötlet, de azért legyen nálam egy kés is, hiszen a hegedű hangja olyan, mint egy sikoly, a sikoly pedig sokaknak a kést hozza be, elég csak a Sikoly című sikerhorror-trilógiára gondolni, szóval a hegedű meg a kés az olyan párosítás, hogy a két dolog szinte egymásért kiált, vagy hát még jobb, ha azt mondjuk, sikít, na ugye… meg is érkeztünk, kérem szépen. Leültünk aztán egy kávéra, ahol Barbara kifejtette, hogy nem akar rám erőltetni semmit, olyasmit meg pláne nem, hogy bele kell vágni a kést a hegedű testébe, hisz kifröccsenni úgysem fog belőle semmi, mert mint tudjuk, a hangszereknek nincs vérük, sem egyéb testnedveik, de azért ezek általában elég látványos dolgok szárazon is. Mert hogy fogkefe meg hegedű, oké, persze, de egy kés azért, ha ott van szintén, azért az megdobja az egész témát, fröccsenéssel, vagy akár anélkül. Mondom otthon Moninak, mondja meg a Barbarának, hogy mi nem akarjuk megdobni a témát, úgyhogy nem lesz kés. Pedig szerintem nem hülyeség ez a késes ötlet, meg Barbara sem szokott hülyeségeket beszélni, úgyhogy talán megfogadhatnánk a tanácsát, mondja erre Moni. Erre meg én mondom, hogy ha Barbarának ilyen jó ötletei vannak, fogja a késeit, és lépjen fel velük valahol, vagy vágja bele valamelyiket egy hegedűbe, és figyelje, ahogy kifröccsen a hegedű vére, mert az olyan hatásos, meg lírai, meg szerintem a hangszereknek igenis van vérük, na, mit szól hozzá. De komolyra fordítva, lányok, nézzétek, én komolyan köszönöm a segítségeteket, meg ahogy ehhez az egészhez hozzáálltok, meg nem akarom itt azt sugározni felétek, hogy nem értetek valamit, amit én mélyreható művészi átszellemültségemben kigondoltam, vagy szeretnék, de komolyan nem az a lényeg, hogy az a hegedű azokkal a fogkefékkel milyen hangot ad ki, vagy hogy ki szerint milyen vagy milyen nem. Szeretnék egy rakás fogkefét szerepeltetni egy műsorban egy darab hegedűvel, és nem akarom, hogy százak jöjjenek, azt akarom, hogy ez létrejöjjön, ha negyven darab vacsorázó ember fogja hallani, akkor annyi, ha meg kettő, akkor kettő. Nem várok semmilyen visszajelzést, nem számítok semmire, arra számítok, hogy valami majd történik, vagy épp nem történik semmi, nem akarok senkit szórakoztatni, ezért nem is szeretném, ha olyanok jönnének, akik azt hiszik, hogy ez valami nagy műsor. Nem nagy műsor. Ezért nem viszek kést. Talán elő sem veszem a hegedűt, se a fogkefét, talán csak odamegyek, meglátom a fogát piszkáló lányt, odanyújtok neki egy használt fogkefét, amit ő vagy hozzám vág, vagy olyan képet vág válaszként, mintha valaki épp most adott volna neki egy használt fogkefét, én elnézést kérek, aztán mindenki elindul haza. Moni azt mondja, ilyeneket minek csinálok, ez tiszta öncélú. Most mit mondjak erre? Hogy itt ül körülöttünk húsz ember, esznek, beszélgetnek vagy olvasnak, nem mindegy, mennyire öncélú ez, vagy épp nem az? Várnak tőle valamit, ezért csinálják. De hogy ez nem művészet, ez jövés, meg menés, meg evés. Akkor mondok mást. Jóska bácsihoz egyszer elvittem egy törött hegedűt, ő meg pillanatragasztóval megragasztotta. Először megijedtem, hiszen a hegedűket csontenyvvel ragasztják, de Jóska bácsi szerint működik emez is, nézzem meg, itt a hegedűje, tele ugyan repedésekkel, de a hangja szép. Pár éve adta kölcsön egy cigánynak, az meg szatyorban hozta vissza darabokban, „mint amit a kombájnból szedtek ki”. Merthogy a pincesorra ment valakihez hegedülni, a mulatozás meg olyan jól sikerült, hogy a hallgatóság egyik tagja a hegedűt a produkció végén a cigány fején szétverte. Te meg azt kérdezed tőlem, hogy a fogkefékkel megszólaltatott hegedű az mennyire öncélú, mint olyan?

Meglett azért végül a műsor, Barbara szerzett hirdetőfelületet, a plakátra ráraktuk végül a  kést is, a fogkefés rész nem tartott sokáig, voltak valami diszkrét neszek, ahogy a sörték a húrokon pattogtak, de tényleg senkit nem érdekelt, hogy ami a hangot kiadja, most épp egy fogkefe, vagy lábtörlő, vagy galacsinná lapított államkötvény. A kés, hát igen, a késre figyeltek, ketten is odajöttek, hogy késsel hegedülni, ez vajon kinek jutott eszébe, mert hát egyből behozza a Sikolyt, a népszerű sikerhorror-trilógiát, meg a veszélyt, meg a síró hangszert, ha megadom az elérhetőségemet, elhívnak máshova is. Kérdeztem, minek. Azt válaszolták, ne ezt kérdezzem, hanem azt válaszoljam, hogy igen, mert ők tudják, hogy erre szükség van, ez most a társadalmunkban lezajló változásokra igen-igen rímel, hát hogyne rímelne, hisz nyilván üzenete van, a többit ők intézik. Mondtam, csináltam egy kisvideót is az emberekről, ahogy újra és újra bemennek a lakásunkkal szemközti templomba mise előtt, aztán a végén kijönnek, lassítva olyan, mintha csak a szél fújná be a port, de gyorsítva olyan, mintha egy tubusból nyomnák ki a fekete népmasszát. Azt mondták, nagyon jó ez is, hozzam el ezt is mindenképp, majd a színpad mögé kivetítjük. Na látod, mondtam, hogy hallgass rám, mondta este Moni, miután hazaértünk.