Tőzsér Árpád: Alkméné

A nő háta mögött az ajtó
félig nyitott férfiarc,
melynek nézése kitölti
a nő horhosait.Tenger
vizében nevetlen hal,
a vénuszdomb dús sásához
képzelt kéz ütődik.

A kígyó kidugja fejét
a mítoszok lefolyójából,
újból és újból megkísértve
az örök-asszonyt, aki,
összeszorított combokkal
immár szekrénye előtt áll,
s hányja le a vállfákról
az idejétmúlt szóképeket.

Zeuszra vár, hiányzanak neki
az istenek emelkedettebb
dimenziói, de nem tudhatja,
a biztonsági lánc fölött és alatt,
az ajtórésben, Amphitrüón képében,
nem a balga és gyenge ágyékú
valódi Amphitrüón áll-e.

Poszthumán vers

Csallóköz lombjaiban, makro-síkján
immár a varjaké a domináns szólam.
A veréb az evolúció féregjárataiban
egykori túzok-létén mereng.

Harcias szárnyak görbítik az időt
hurokká, hogy a gyilok már
a fiókákkal megütközzön –
parittya a tojásokkal.

Az ősanyagból maradt tengerszemnek
(melyen át egy kárókatona
az archeopteryxre néz),
Duna-polip a partja.

Ajánlás

Elülő ősmadár, zúzája hangtalan őröl,
csőrében szitakötő berreg.
A csordultig telt lápból kicsap
szívdobogása.