Vendégként a császárvárosban

Azután, hogy Schilling Árpád feloszlatta a Krétakört, a Vígszínházban eljátszotta Othellót, aztán belépett a Nemzeti Színház társulatába, most pedig az Örkény Színház tagja, de a Szkénében Kohlhaas Mihály, Bécsben pedig ismét Schillinggel dolgozott. Kezdjük a Nemzetinél.

Oda Alföldi Róbert hívott. Pont akkor, amikor kerestem a helyemet, és érdekelt is egy ilyen színház működése. Kívülről nézve nyilván nem volt logikus a lépés. Én azt éreztem, meg kell próbálnom. Nem izgatott, ki mit gondol rólam. Hogy a barátaim fejében esetleg nem áll össze a kép. Nekem összeállt. Úgy éreztem, oda kell mennem. Aztán jött az új igazgató, Vidnyánszky Attila, és nem az történt, hogy eljöttem, hanem kirúgott.

Kirúgta?

Azt mondta, nincs szüksége egy ilyen típusú emberre, mint én.

Az milyen?

Ő úgy fogalmazott: ha nem értek egyet valamivel, akkor feszültséget keltek, amire neki nincs szüksége. Mondtam neki, hogy én dolgozom kőszínházban és undergroundban is, ami két, teljesen más szemlélettel működő világ, ettől függetlenül jól elvagyok mindkettőben. Ha nem tudnám jól kezelni a konfliktusokat, a helyzeteket, akkor valószínű, hogy valamelyiktől kibuknék. De úgy érzem, ezt is, azt is tudom csinálni. Én inkább azt gondolom, mondtam Attilának, te most egy diplomatát veszítesz el bennem, aki ezt a két világot összeköti. Azt felelte, lehet, neki most mégis ez a döntése. Én pedig elfogadtam. Ő lett a csapatkapitány, és nem volt szüksége egy ilyen kaliberű színészre, mint én. Mellesleg nagyon jót tett velem, mert Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója tárt karokkal fogadott. Egyébként nem is árt, ha néha elküldik az embert. Nem rossz az. Nagyobb a felhajtóerő.

Mennyi időt töltött végül is a Nemzetiben?

Két teljes évet.

Elég volt két év ahhoz, hogy gyökeret eresszen?

Nem könnyű ekkora társaságban működni. Nem nagyon tudsz hová szerválni, olyan nagy a csapat. Sok az ember, szanaszét szakad az energia. Volt színész, akivel a két év alatt csak a büfében találkoztam, színpadon soha. Ilyen az Örkény Színházban nem fordul elő.

Más kérdés, hogy kikkel találkozhatott a büfében. Garas Dezső, Hollósi Frigyes, Törőcsik Mari, Molnár Piroska.

Moliére darabját, A fösvényt próbálták a színpadon. Abban Törőcsik Mari is játszott. Bejártam próbát nézni. Ők nem láttak engem. Fent álltam a világosító hídon. Bodrogi Gyulával és Molnár Piroskával volt szerencsém játszani. Amit ők tudnak a kőszínházról… csak ott ülsz mellettük, odapöccintenek két-három mondatot, és azonnal helyreraknak. Nagyon érdekes volt, amit láttam. Más iskola. Azért is mentem oda, hogy közelről lássam, mi az, amit ők képviselnek.

Mintha egy másik levesből akart volna kanalazgatni.

Tapasztalatszerzés, tanulás, figyelés volt ez. Ott nem én voltam a megmondó ember, hanem ők. Beugrottam Stohl András szerepébe a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban című darabba. Nagy élmény volt az is.

Az Örkény Színházban még operettet is játszhat. Jó kezekben van. Kiteljesedhet.

Ez érdekel engem. A munka! Úgy dolgozom, hogy jól állnak össze körülöttem a dolgok. Olyan emberekkel vagyok egy csapatban, akikkel szeretek együtt lenni. Mácsainál is, Schillingnél is. Mácsai kezdettől fogva ott áll mellettem. Nem gátol semmiben. Kohlhaas Mihály szerepére is kiengedett a Szkénébe, most meg Bécsbe, ahol két hónapra kellett berendeznem az életem. Közben teljesen más vagyok, mint Kata, a párom. Ő Los Angelesben is tudna élni. Én nem. Színész vagyok. Köt a nyelv. Bécsben rengeteg most a külföldi, az arab, a török, a fekete. Csupa idegen. Nagyon nagy lett itt is a keveredés, mint New Yorkban, Londonban vagy Párizsban. És még mindig nincs vége. Jönnek mindjárt a kínaiak is. Civilizációs csőd ez, mondjuk ki bátran!

Szász János legújabb filmjében, a nemrég leforgatott Sóhajok hídjában egy múlt századi, brutális gyilkosság elkövetőjét, Léderer Gusztávot alakítja nagyra pödrött bajusszal. Melyikük ötlete volt ez a karakterisztikus „arcdísz”? Az öné vagy a rendezőé?

Találtunk egy képet egy félarcú férfiról, akinek plasztikai sebészek próbáltak emberi külsőt varázsolni. Neki volt ilyen kackiás bajusza. A húszas években ez divatosnak számított. Ez alapján indultunk el. Másfél hónap alatt meg is nőtt rendesen a bajuszom. Nem kellett pödörni. De nem ez tette izgalmassá a figurát, hanem a gondolkodása. Hogy minden izgatja, ami rossz. Nem jó ember.

Megtörtént bűneset szolgált a forgatókönyv alapjául. A sorozatgyilkos Léderer Gusztáv Prónay Pál alezredes hírhedt különítményének egyik terrorlegénye volt. Hivatásos katonatisztként részt vett a Magyar Tanácsköztársaság összeomlása utáni megtorlásban.

Több társával együtt baloldali meggyőződésű férfiakat és nőket tettek el láb alól, de nem rettentek meg a nagystílű zsarolások, rablógyilkosságok végrehajtásától sem. Harácsolásaival, gyilkolásaival a Horthy-rendszer megszilárdulása után sem tudott leállni.

A korabeli dokumentumok, vérszomjas természete miatt, embermészáros főhadnagyként emlegetik.

Szász Jánost régóta érdeklik a társadalom perifériájára szorult sorsok. Hogy ki hogyan viselkedik krízishelyzetekben vagy menekülés közben.

Léderer szörnyűséges módon végzett Kodelka Ferenccel, a gazdag hentesmesterrel. Álmában agyonlőtte, majd feldarabolta és megnyúzta, földi maradványait bőröndbe pakolta, és a Dunába hajította.

Van egy szerelmi szál is a filmben. Amikor Léderer elindul, hogy főbe lője magát, a vasútállomáson túl, ahol az üres kocsik állnak, nem sül el a kezében a fegyver. Akkor lát meg egy nőt, aki a vonat elé akarja vetni magát, de neki sem sikerül az öngyilkosság. Léderer megmenti az életét.

Akkor mégiscsak maradt benne szemernyi emberség.

Nem, nem! Ez a figura úgy gondolkozik, hogy ha nekem nem sikerült, akkor neked se sikerüljön! És magával viszi a nőt, együtt mennek tovább. S ha már társra talált, úgy dönt, visszaszerzi a pénzt, amivel egy régi harcostársa tartozik neki. Ez a Kodelka, akinek vágóhídja van. „Ha beállsz hozzám dolgozni, megkapod a pénzedet – mondja Léderernek. – Különben is, köröznek!” Kodelkában közben elindul egy furcsa vágyakozás a nő iránt.

Pedig Kodelka sincs egyedül.

Neki is van nője. Ő intézi a kocsmaügyeit, meg jó neki sok minden másra is. Csak amikor meglátja Léderer mellett Máriát, már csak ő kell neki. Léderernek kapóra jön ez a helyzet.

Rosszfiúkat játszott már. De ilyen velejéig romlott figurát?

Ilyet még sosem. Ebben a fickóban nincs egy icipici jó sem.

Mennyi időnek kellett eltelnie a forgatás után, hogy megszabaduljon ennyi rossztól?

Nálam nincsenek utórezgések. Amint vége a munkának, azonnal elengedem a figurát. Lelkileg kimerít, hiszen dolgozik bennem, amíg tart a forgatás, de utána már nem foglalkozom vele. Megvolt, befejeztük, rögzítettük, lépjünk túl rajta! A Woyzeckkel sem foglalkoztam már előadás után. Megittam egy sört, és mentem haza.

Kodelka szerepét Hegedűs D. Géza kapta. A legkeményebb helyzeteket nyilván vele élte meg.

Már az is nehéz volt, amikor meg akarom fojtani őt. Átvág, nem hozza el a megbeszélt összeget, végezni akarok vele, behúzom a vízbe. Aztán mégis visszamegyek érte, és életet csiholok bele. Ehhez tényleg rengeteg erő kellett. Fizikai is, nemcsak lelki.

S ez a munka Bécsben, a Burgtheaterben?

Ez sem volt könnyű. Sárosdi Lillával ketten vagyunk magyar színészek a színpadon. Lilla két nyelven beszél a történet szerint, én csak magyarul. Elszökött otthonról, Magyarországról a nő, otthagyta a férjét, a családját, és beáll házvezetőnőnek egy jómódú osztrák erdei vadászházába. Már két hónapja nála dolgozik, amikor beállítok én, a rendőr férj, aki nem érti, miért hagyta őt ott tizenöt évi, hibátlannak tűnt házasság után. De hiába könyörgök neki, hogy jöjjön vissza hozzánk, folyton csak azt hajtogatja, hogy: „Nem megyek, nem megyek!” Érzelmileg teljesen megváltozott, végleg el akar hagyni, pedig mint kiderül, még terhes is. Közben megjön Frank, a tulaj a feleségével és a gyerekével. Kiderül, hogy náluk is nagy a baj, és elkezd bonyolódni a történet.

Nem először dolgozott külföldön. Ez mindig speciális helyzet. Idegen közegben a megszokottól eltérő körülmények között.

Schilling Árpáddal minden színész számára megtisztelő a munka. Én is nagyon szeretek vele dolgozni. De otthon azért sokkal jobban érzem magam. Ez nem függ össze azzal, hogy nemrég töltöttem be a negyvenet. Korábban sem igazán szerettem hosszabb időre elhagyni az országot. És nem a nyelv miatt. Az érzelmek! De lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy sokat és sokfelé jártam a világban, és úgy látom, mindenütt ugyanaz történik. Még Dél-Koreában is közel ugyanaz, mint New Yorkban. Attól, hogy egy ház százemeletes, nem fosok be. Trieszt és Monaco között valami dombon meg tudnék pihenni egy kicsit. Lehet, hogy ez lesz. De majd csak a vége felé. Addig jó nekem Magyarországon is. Rövidebb ideig bárhol tudnék élni a világban, nem okozna gondot, csak végleg ne kelljen elhagyni az országot. De ha nagyon nagyot változna a helyzet, akkor felállnék és elmennék. Akkor nem tudna megállítani, visszarángatni senki.