Velencébe is elvitte a Sarlatánt

Prágához a filmművészeti főiskolán töltött évek kötik, Varsóhoz az első filmjei, de amióta Franciaországban telepedett le, Hollywoodban is többször rendezett. Leonardo DiCaprio főszereplésével a Teljes napfogyatkozást, Armin Müller-Stahllal a Keserű altatást, Ed Harisszel a Beethoven árnyékábant. Tavalyi alkotásával, a Mr. Jonesszal egy walesi újságírónak állított emléket, aki 1933-ban az ukrajnai Harkovot sújtó éhínségről és az elnyomás borzalmairól tudósított, a szovjet titkosszolgálat gyűrűjéből. Friss opusa, a Sarlatán az idei Berlinalén aratta első külföldi sikerét, ahol több mint húsz ország vette meg a filmet, s azóta Európai Filmdíjra jelölték.

Erős, kemény, energikus asszony Agnieszka Holland. De szíve-lelke van. Az igazságért, a segítségre szorulókért mindenre képes. Csehország és Szlovákia politikai helyzetét ugyanolyan tisztán látja, mint Lengyelországét, és – finoman szólva – nincs elragadtatva egyiktől sem. Legsúlyosabb kritikáját a lengyel jobboldalnak és a katolikus egyháznak címezi. „Szégyellem a mai Lengyelországot – mondja. – A jobboldal azzal hergeli az embereket, hogy ujjal mutogat a zsidókra, a melegekre, a migránsokra. Mindennek, ami ma rossz az országban, szerintük ők az okozói. Duda, az új köztársasági elnök hívei csak a gyűlöletet szítják. Már csak a futball tudja összetartani a lengyeleket. Trzaskowski nyitott, liberális politikus, a tolerancia híve. A konzervatív jobboldal ki is kiáltotta melegbarátnak, aki maszturbálni tanítja a gyerekeket. Az egyház pedig azzal tereli el a figyelmet a maga pedofil botrányairól, hogy az azonos neműek szerelmét támadja. Az a közhangulat, amelyet az egyház politikai okokból teremt, közel áll a pogromhoz. Elborzaszt ez a helyzet.”

A Jan Mikolášekről szóló Sarlatán forgatókönyvét Marek Epsteintől kapta.

Kelet-Európában csaknem minden országnak volt egy legendás népi gyógyítója. Jan Mikolášek háza előtt naponta emberek százai várakoztak, élete során rengeteg betegen segített. Köztük volt Antonín Zápotocký köztársasági elnök, az író Karel Čapek, a festő Max Švabinský. Házi rendelőjében hozott vizeletmintából állapította meg a kórt. Diagnózisa mindig pontos volt. Súlyos betegeknél még a halál időpontját is képes volt megállapítani. Ennyi, gondolom, mégsem volt elég ahhoz, hogy filmre vigye az életét.

Valóban nem. Kellett hozzá az is, amit Marek Epsteintől tudtam meg róla. Hogy nem tett különbséget ember és ember között. Hogy a háború idején a Gestapo embereit is gyógyította. Hogy a kommunistáknak egy idő után nem tetszett a tevékenysége, egészen pontosan az, hogy hatalmas tömegek bizalmát élvezte. A homoszexualitása is irritálta őket. Mikolášek bonyolult jellem volt. Nem is merte felvállalni, hogy valós, mély érzelmek fűzik fiatal asszisztenséhez. Letagadta, hogy szerelemmel szereti. A koncentrációs tábor elől úgy tudott megmenekülni, hogy rendkívüli tudását a nácik is elismerték. A börtönbüntetést azonban később nem tudta elkerülni.

Huszonkét évesen, rendező szakos főiskolásként öt hétre önt is lecsukta a csehszlovák rendőrség.

Tiltott irodalmat csempésztem át a határon Varsóból visszafelé jövet. Lengyelország a hetvenes évek elején még demokratikusabb állam volt, mint Csehszlovákia. Itt már erősödött a totalitarizmus. Szadista őrök járkáltak a cellám előtt. A nőgyógyász szakorvos a börtönben akart megerőszakolni. Otakar Vávra volt a tanszékvezető tanárom. Sokan tudják a szakmában: minden rendszerrel képes volt együttműködni. De pár évvel ezelőtt, amikor a Jan Palachról szóló HBO-sorozatot forgattam, belenéztem a rólam szóló rendőrségi dokumentumokba. Annyi év után megtudtam, hogy ő húzott ki a bajból. Kiállt mellettem. „Naiv, erkölcsös, tehetséges lány, nem követett el semmi rosszat” – ez állt a velem kapcsolatos rendőrségi nyilatkozatában. Neki köszönhetem, hogy lediplomázhattam.

Miért választotta a hatvanas évek második felében a prágai FAMU-t? A cseh új hullám legendás alkotói miatt? Vagy egyszerűen nem vonzotta Lodz, ahol ugyancsak híres filmesek végeztek?

Nem csak a cseheknél, szerte a világon fontos filmek születtek akkoriban. Bátor, eredeti tehetségek álltak a kamera mögött. Fellini, Bergman, Pasolini, Kurosawa, Tarkovszkij. Ők, akik megélték a második világháborút, tudták, milyen felelősséggel jár filmet csinálni. A háború mindegyikük életét megpecsételte. Kiét jobban, kiét kevésbé. Volt, aki részt vett benne, volt, aki csak szemtanúként emlékezett az eseményekre. A cseh filmiskola óriási hatással volt rám. Főleg Forman, Passer, Němec és Schorm filmjei. Menzelt is szerettem, de az ő alkotásait külön kategóriába sorolom. Hogy miért döntöttem Prága mellett? Több okból. Már tizenöt éves koromban eldöntöttem, hogy filmrendező leszek. De amikor én érettségiztem, Lodzban csak azok felvételizhettek, akiknek már volt valamilyen diplomájuk. De ha nekem is lett volna, akkor sem vettek volna fel. Zsidó volt az apám, s hozzá disszidens újságíró. Kommunista is volt egy ideig, de kilépett a pártból. Letartóztatták, és a vizsgálatok során kiugrott az ablakon. Öngyilkos lett. Pártvonalon és a titkosrendőrség köreiben ellenségként tekintettek rá. Ilyen háttérrel Lengyelországban nem volt esélyem továbbtanulni. Prágát gyorsan megszerettem, pedig eleinte ösztöndíjat sem kaptam. Anyám küldözgette összekuporgatott pénzét, amíg meg nem tiltották neki. A dékánnak köszönhetően aztán anyagi támogatásban részesültem. És nem sokkal később feleségül mentem a csoporttársamhoz, a szlovák Laco Adamikhoz.

Hibátlanul beszél szlovákul.

Pedig a férjemmel mindig csehül beszéltem. Nem akartam keverni a két nyelvet. De amikor már Varsóban éltünk, és elkezdett lengyelül tanulni, egyszer csak megszólaltam szlovákul. 

S mi lett volna akkor, ha Prágában sem vették volna fel filmrendező szakra?

Talán festő. Annak ellenére, hogy nem éreztem akkora indíttatást ez irányban, mert tudtam, hogy nincs hozzá elég tehetségem. Nekem történetek kellenek. Mesélni szeretek. Továbbadni megélt eseményeket.

A Sarlatán egy „kis nagy ember” megrendítő története, amely negyven évet ölel fel. Érinti a két világháborút, a köztük levő időszakot és a kommunista rendszert. Ezzel együtt mégis van egyfajta kamarajellege. Kevés szereplős, pár helyszínes, intim, kelet-európai történet.

Az egyik legfontosabb eleme a természet. Ezt hangsúlyoznom kell. Mikolášek is ott keresi és találja meg az inspirációt, az erőt és a biztonságot. A szerelmi kapcsolata sem áll ilyen biztos alapokon. A zsenialitás óriási belső feszültséggel jár. A nárcizmus és a megalománia örök küzdelmet folytat a felelősségtudattal, ami az esetek többségében magányossá teszi az embert. Mikolášek örök rettegésben élt. Attól félt, hogy egy nap elveszítheti azt a tudást, amelyet ajándékba kapott a természettől. A személye ellen irányuló támadások is egyre gyakoribbak voltak. A kommunista rendszer nem tudta elfogadni, hogy úgy él, ahogy neki tetszik. Jólétben, mindentől függetlenül, és még asszisztenst is tart maga mellett. Ez utóbbi az ő idejében nem volt megengedett. Magánpraxis, magánvállalkozás akkor nem létezhetett. Mikolášek erősnek képzelte magát, nem hitte, hogy bárki le tudja győzni. Sértette őt, hogy sarlatánnak nevezték, hogy a tehetségét a rendszer elöljárói megkérdőjelezték. Minél többet tudtam meg róla, annál inkább érdekelt a jelleme, ez a titokzatos, fausti figura, akinek a tudását még az orvosok is elismerték. De nem akartam életrajzi filmet forgatni.

Nem is lett az.

Bizalmatlan vagyok a műfajjal szemben. Nem szeretem a klasszikus életrajzi filmeket. Megszületett, élt, alkotott, meghalt. Ahelyett, hogy megtudnánk, hogyan élt, hogyan érzett, milyen szerelmeket, kapcsolatokat élt meg, mi nyomta a lelkét, miért küzdött, mitől szenvedett. Egyébként is a provokatív erőt szeretem. Ezért vállaltam el a Rimbaud és Verlaine kapcsolatáról szóló Teljes napfogyatkozást vagy a Beethoven-filmet.

Európa, Európa című filmjéért megkapta az Aranyglóbuszt, Oscar-díjra többször is jelölték. A legrangosabb szakmai elismerések mennyire növelik a bátorságát, hogy olyan témákhoz nyúljon, amelyek mellett neves rendezőtársai is inkább csendben odébb mennek?

Nem tudom, ki számít manapság bátor embernek, de gyáva sosem voltam, ezt ki merem jelenteni. Ami a szívemen, az a képernyőn vagy a mozivásznon. Felvállalom a gondolataimat. A mai Lengyelországra egyáltalán nem vagyok büszke. Ami Fehéroroszországban történik, az vérlázító. Amerikáról lesújtó véleményem van. De annak ellenére, hogy a világ komoly gazdasági válságtól szenved, én még mindig jól érzem magam. A koronavírussal szemben is inkább csak óvatos vagyok. Nem rettegek tőle, csak vigyázok, nehogy utolérjen. Párizsban, a Mr. Jones bemutatója előtt azért izgultam, nehogy örömömben, a gratulációk közepette én is ölelkezni, puszilkodni kezdjek. A franciák ugyanis fütyülnek a vírusra. A bemutató után visszamentem Bretagne-ba, és öt hónapig szinte ki sem mozdultam a házból. Eddig sikerült megúsznom a bajt. Egyvalamit azonban már megtanultam ebben a helyzetben. Hogy semmit sem vehetek biztosra. Én az a típus vagyok, aki mindent előre eltervez. Az elmúlt években egyetlen szabad napom sem volt. Erre hirtelen megállt a világ. Jött egy váratlan szabadság, amelyet senki sem tervezett. Elgondolkodhattunk azon, hogy megéri-e ilyen veszett tempót diktálni magunknak, mint amilyenben eddig éltünk. Az első hét, amelyet otthon töltöttem a nagy kilátástalanság közepette, nyugtalanított. Nem találtam a helyemet. Aztán megérkezett a lányom, és olyan szép hónapot töltöttünk el együtt, amire már mindketten évek óta vágytunk. Olvastunk, filmeket néztünk, és nagyokat sétáltunk a természetben. De a következő négy hónap már nehezebb volt. És most kezdődik minden elölről. Mi vár még ránk? Mit bír még elviselni a világ?

A szerző a Vasárnap munkatársa