Félelem és reszketés Lengyelországban

IGG: Legújabb filmje, a Zöldhatár nemzetközi elismerést aratott és fontos díjakat nyert, Lengyelországban már több mint félmillióan látták. Ugyanakkor önt példátlan támadások érték a kormánypárt részéről. Miért?

AH: Jarosław Kaczyński, a PiS vezetője minden választási kampányban talál egy ellenséget, amelyen keresztül kihasználhatja a nyilvánosság félelmét és haragját. A legutóbbi választás során az LMBT+ emberek voltak a célkeresztben, ezt megelőzően a menekültek. Most, hogy LMBT-ellenes propagandája nem hívja elő ugyanazokat a negatív érzelmeket, mint korábban, ismét a menekültek kerültek sorra.

2021-ben Alekszandr Luka­sen­ko fehérorosz diktátor és Vlagyimir Putyin orosz elnök új ötlettel állt elő Lengyelország és az Európai Unió destabilizálására. Egy olyan migrációs folyosót akartak nyitni Lengyelországon, Litvánián és Lettországon keresztül, amelyen a Közel-Keletről és Észak-Afrikából migránsokat és menedékkérőket szállíthattak volna Európába.

A lengyel hatóságok egy ideig semmit sem tettek ennek a gyakorlatnak a megfékezéséért, például nem követelték a kiindulási országoktól, hogy állítsák le a repülőgépek indulását. Éppen ellenkezőleg, Kaczyński úgy látta, hogy egy új „migránsválság” a pártja javára válik. A PiS politikai aranyat talált. A kormány hozzáfogott a félelem és veszély légkörének megteremtéséhez, szörnyű dolgokat állítva a menekültekről: hogy zoofilek, hogy más emberek gyerekeivel utaznak, hogy nőket erőszakolnak meg lengyel területen.

Ez az illiberális rendszerek tipikus viselkedése: a megbélyegzés, a dehumanizálás, a színjáték. Ebben az esetben a lengyel kormány abból csinált cirkuszt, hogy visszaszorította a migránsokat a határon Fehéroroszországba.

IGG: És mi történt ezekkel a menekültekkel?

AH: Akik átjutottak a határon, egy rengetegben találták magukat, tele csapdákkal és veszélyekkel, mocsarakkal és folyókkal. Erre egyáltalán nem voltak felkészülve, elhitették velük, hogy jön majd egy „taxi”, és átszállítja őket Svédországba, Németországba vagy Hollandiába.

Az első hullámmal érkezőknek általában volt családjuk Európában, főként szíriaiak, afgánok, iraki kurdok jöttek; később afrikaiak csatlakoztak hozzájuk. Lukasenko egyszerű és biztonságos lehetőségként hirdette a fehérorosz folyosót, így egyre többen özönlöttek oda. Nemcsak egészséges, egyedülálló férfiak, hanem családok, gyerekek, idősek, betegek, terhes nők. Volt például egy fiú, aki gyermekbénulásban szenvedett, és a családja Nyugaton remélt orvosi segítséget.

Amikor a lengyel biztonsági szolgálatok és a rendőrség találkozott ezekkel az emberekkel az erdőben, azok gyakran szörnyű fizikai és lelki állapotban voltak, akadtak halálesetek is hipotermia, éhezés és hasonlók miatt. A határőrök terelni kezdték őket, gyakran olyan hazugságokkal, hogy Németországba utazhatnak, vagy egy őrhelyre mennek, ahol benyújthatják a menedékjogi kérelmüket. Aztán amint elérték a határt, a szögesdróton keresztül visszaszorították őket Fehéroroszországba – néha elég erőszakosan.

A legtöbb menekült nem tudta megvédeni magát, könyörgött, hogy ne toloncolják vissza Fehéroroszországba, különösen azok, akik korábban már átéltek hasonló kiutasítást. Állítólag szörnyű dolgok történtek a fehérorosz oldalon. Emlegettek kínzást, sőt gyilkosságokat is, bár nem tudtam dokumentálni ilyen eseteket.
Találkoztam egy férfival, akit 26 alkalommal „dobtak át” a határon. Alig maradt benne valami emberi; annyire tele volt megaláztatással és gyűlölettel, hogy azt gondoltam magamban: így teremnek a terroristák. Az egész eljárás „alapélménye” az indokolatlan kegyetlenség volt. Minden bizonnyal kezelhető lett volna a helyzet a menedékkérők kínzása és megaláztatása nélkül is.

Belefoglaltam a filmembe néhány történetet a zöldhatár lengyel és fehérorosz őreinek szadista viselkedésről. Az események megerősítették azt, amit a történelemből és a pszichológiából tanultunk: nevezetesen, hogy ha a hatalmi hierarchia csúcsán levők elnézik és jutalmazzák az erőszakot, akkor a relatív hatalmi pozícióban lévő emberek a legrosszabb impulzusaikat fogják levezetni, a szadista hajlamúak pedig kiélik a késztetéseiket.

IGG: Kaptak a menekültek legalább némi segítséget valakitől?

AH: Igen, nyílt helyi segítséget nyújtott Michałowo önkormányzata, a Podlaskie Humanitárius Szolgálat és egyes lakosok is, mások, például helyi orvosok és gazdálkodók rejtettebben segítettek. Humanitárius segélyszervezetek aktivistái is a helyszínen voltak, akiknek voltak tapasztalataik a menekültekkel görögországi és olaszországi táborokból. Említést érdemel, hogy a Katolikus Értelmiségiek Klubjának egy csoportján kívül nem láttunk a segítők között papokat. Ami még rosszabb, hogy amikor néhány átfagyott és kiéhezett menekült bekopogtatott a templomok kapuján, a helyi papok a határőrséget hívták. Valójában az egyik első dokumentált halott egy Issa – vagyis Jézus – nevű fiatal szír keresztény volt, és nem ő volt az egyetlen keresztény, aki meghalt a határ közelében.

IGG: Konkrétan mi volt ebben a PiS szerepe?

AH: Kaczyński egyfajta szükségállapotot hirdetett a határzónában, és az ott élők kivételével mindenkit kizárt a területről. Ez lehetetlenné tette mások számára, hogy segítséget nyújtsanak, vagy a legtöbb újságíró számára, hogy dokumentálják a történteket.
Kaczyński tudta: meg kell akadályoznia, hogy a közvélemény ellene forduljon. Egyszer azzal érvelt, hogy az Egyesült Államok azért vesztette el a vietnámi háborút, mert túl sok mindent mutattak meg a tévében. Az amerikaiak odahaza látták, hogy meztelen gyerekek menekülnek a napalmmal megszórt falvakból, és nem akartak ezzel azonosulni.

A PiS az első menekültválság idején, 2015-ben került hatalomra, amikor a szíriaiak tömegesen menekültek a polgárháború elől. A kampány előtt a lengyel választók körülbelül 70%-a hajlandó volt menekülteket befogadni. De miután a PiS több hónapig idegengyűlölő rémhírkeltéssel, sőt náci stílusú retorikával ütötte a kérdést – egyebek mellett olyasmiket állítva, hogy a menekültek „nagyon veszélyes betegségeket hordoznak, amelyek régóta eltűntek Európából” –, a befogadó hajlandóságú lengyelek aránya 56%-ra csökkent.

Ez nagyon tanulságos epizód. Akkoriban sok liberális politikus félt szembeszállni a PiS rasszista propagandájával, mert nem akarták, hogy azzal vádolják őket, be akarják hívni a menekülteket, vagy hogy Lengyelországot egy második Franciaországgá teszik, ahol a külvárosokat erőszakos bandák uralják. Ekkor vált uralkodóvá, majd rögzült a rasszista, idegengyűlölő narratíva.

IGG: Ezért döntött úgy, hogy filmet készít a menekültekről?

AH: Azt akartam, hogy a Zöldhatár egyfajta provokáció legyen a jelenlegi kormány számára. Olyan dolgokat dokumentál, amilyeneket eddig sikerült eltitkolniuk, amelyekről sikerült hazudniuk. Megpróbáltam újrateremteni, amit nem lehetett látni.

De nem vagyok naiv. Tudom, hogy a menekültkérdés ma az egyik legsúlyosabb politikai probléma, amellyel az egész emberiség szembesül, és minden bizonnyal az egyik legfontosabb fenyegetés az európai kohézióra – vagy tágabb értelemben a gazdag világ kohéziójára – nézve. Nem oldható meg egyszerűen úgy, hogy segítünk egy embernek itt, egy másiknak ott.

Elég jól ismerem a huszadik század történelmét, különösen az Európában elkövetett emberiesség elleni bűnöket. Miután több filmet készítettem erről a témáról, és alaposan tanulmányoztam az 1930-as éveket, tudtam, hogy valami veszélyes dolog korai szakaszának lehetünk tanúi – az a bizonyos „kígyótojás” éppen most kezdett kikelni.

A határvidékeken a PiS az erőszak és a hazugság kis laboratóriumát hozta létre. Nem kellett megsemmisítésre vagy pogromokra gondolniuk, de az ilyesmi így kezdődik, hacsak nincs ellenállás. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy ezeknek az embereknek a megbélyegzésével és a velük szembeni erőszak bagatellizálásával fokozatosan közelebb kerülünk ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút. Megtörtént már, és megtörténhet újra.

IGG: Pontosan fogalmazok, ha azt mondom, hogy a Zöldhatár valós eseményeken alapuló fiktív történet?

AH: Nem tudtam dokumentumfilmet készíteni, mert a hatóságok megtagadták a bejutást a térségbe. Bár a film két és fél órás, mégis elég rövid a történethez képest, amit elmesél. Igyekeztünk úgy egyensúlyozni, hogy többszempontú legyen és nyitott szellemben közelítsen minden érintetthez. De természetesen nincs empátia bennem a nyilvánvaló szadisták iránt.

IGG: Mesélne a főszereplőkről, illetve arról, hogyan képzelte el ezeket a karaktereket?

AH: A történet egy szíriai családról szól, amely már több évet töltött menekülttáborban. Három gyerek, apa, anya és egy nagyapa. Van egy rokonuk Svédországban, aki megpróbálja kijuttatni őket. Az apát megkínozták az Iszlám Állam fegyveresei, benne már nem él a remény. De az anya más életet szeretne a gyerekeinek. A rokon mindent megszervezett, kifizette a jegyeket, elintézte a transzfert a határra és onnan tovább. Ám a család előre nem látott nehézségekkel szembesül az erdőben – lemerülnek a telefonjaik, se víz, se élelem, és fokozatosan egyre mélyebbre süllyednek ebben a pokolban.

Csatlakozik hozzájuk egy excentrikus angoltanár Afganisztánból, egy magányos nő, aki szomorú szerepet játszik a történetben. Miközben számos további menekült is megjelenik, a hangsúly továbbra is ezen a családon van.

A másik cselekményszálon megismerünk egy fiatal határőrt, akinek a felesége előrehaladott terhes. Látjuk, hogy az új házon dolgozik, hogy otthont teremtsen az asszonynak és születendő gyereküknek. Döntésekkel szembesül, amelyeket nem helyesel, de elfogadja, hogy kötelessége olyasmit is megtenni, amit nem akar. Látjuk, hogy szembesül ezekkel a mikrodilemmákkal, gyakran tesz rossz dolgokat, de felfedezi magában a jóságot is.

A harmadik cselekményszál aktivisták egy csoportját követi, olyan civil szervezetek színes képviselőit, mint a Grupa Granica. Gyakran használom valós szervezeteknek a nevét, politikusok vezetéknevét. Vannak, akik ezt nem szeretik, de nem látom okát, hogy elkerüljem.

Az egyik szereplőm, Julia több olyan nő alapján született meg, akikkel a határvidéken találkoztam. A filmben ő addiktológus terapeuta, aki vidéki elszigetelődésbe menekül, miután a férjét elveszítette a Covid következtében, gyereke nincs, és most távmunkában dolgozik. A „prototípus” Elżbieta Podleśna volt, egy jól ismert aktivista, aki történetesen szintén Podlasieban kereste a lelki békét, és végül három szíriait mentett meg a vízbe fulladástól a háza melletti mocsarakban. Julia a filmben aktivisták egy csoportjához csatlakozik, de hamar rájön, hogy a törvényes kereteken belüli segítségnyújtás nem sok eredménnyel jár. Lehet, hogy megetetsz egy menekültet, adsz neki vizet, száraz ruhát és power bankot, de akkor is az erdőben kell hagynod, ahol valószínűleg néhány nap múlva elfogják és kitoloncolják. Julia megérti, hogy amikor az állam kudarcot vall, vállalni kell a szerepét. Szóval ellenálló lesz.

IGG: Számos olyan epizód van a filmben, amely a holokauszt ikonikus képeire emlékeztet. Ez szándékos volt?

AH: Minden, ami látható, valóban megtörtént. De igen, sok a történelmi áthallás, ezért is döntöttem úgy, hogy fekete-fehérben forgatom le a filmet. Van egy jelenet, amikor valaki a „Miatyánkot” imádkozza, hogy ezzel igazolja, nem idegen. Két olyan esettel is találkoztam, amikor az „etnikusnak” látszó embernek bizonyítania kellett a lengyelségét. A fiatal színészek nem hozták összefüggésbe a jelenetet a holokauszttal, mert nem tudták, hogy anno a zsidók így védekeztek a zsarolóikkal szemben. El kellett mesélnem nekik ezt a történetet.

Úgy tűnik, az őrök sincsenek tudatában az felmerülő asszociációknak. A párhuzamok azonban egyértelműek. Például hazugságokkal etetik a menekülteket, hogy Németországba mehetnek, csak hogy ellenállás nélkül felszálljanak a teherautókra; aztán brutálisan kiszorítják őket az országból. Egy fiatal határőr beszélt nekünk ezekről a dolgokról bizalmasan. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ellenkeztek-e az emberek, amikor átlökték őket a határon, azt mondta, nem, általában csak sírtak, és mentek, mint a birkák. A világ újra és újra eljátssza ezt a hátborzongató színházat.

IGG: A film számos utalást tesz az európai menekülthelyzetre, azaz nem csak Lengyelországgal foglalkozik. Nagyobb humanitárius beavatkozást szorgalmazna?

AH: Nem akartam propagandafilmet készíteni, még a legnemesebb célból sem. Meg akartam mutatni a helyzet összetettségét, és azt akartam, hogy érdekes legyen; a propagandakampányok általában unalmasak. Azt is szerettem volna, ha megvan benne az a művészi erő, amely lehetővé teszi a néző számára, hogy a szereplőkkel együtt végigjárja ezt az utat. Igen, a helyzet más európai határok mentén sem jobb. A turisták számára oly vonzó Földközi-tengerben több tízezer ember fulladt meg. Most is meghalnak, miközben itt beszélgetünk…

Angela Merkel német kancellár 2015-ben befogadta a menekülteket, ami az idegengyűlölet és a populista, parafasiszta pártok felfutását vonta maga után Európa-szerte. Az olyan diktátorok, mint Putyin és Lukasenko elkezdték kihasználni ezt a radikalizálódást, biztosítva egyben az elmélyülését és a megszilárdulását.
De a menekültkérdés globális probléma. És erősödni fog, ahogy mélyül a klímaválság, nem mellesleg pedig annak eredményeként is, milyen felelőtlen politikát folytat Európa a Közel-Keleten és Afrikával szemben. Az identitás, a modern kényelem és az erőforrások elvesztésétől való félelem hatalmas erő, nyilvánvalóan növekszik majd azok tábora, akik szerint akár az erőszakos megoldások tömeges alkalmazása is elfogadható a védekezés érdekében. Lengyelországban Janusz Korwin-Mikke a szélsőjobbos Konföderációból egyenesen azt mondta, hogy a férfi menekülteket meg kell ölni, a nőket pedig koncentrációs táborokba kell zárni. Ő  parlamenti képviselő, de az ilyen kijelentések már nem lepnek meg bennünket.

2015-ben a nagyszerű színésznővel, Liv Ullmannal együtt részt vettem egy norvégiai találkozón. Emlékszem, megjegyeztem, hogy az EU menekültügyi politikája olyan gyáva és elégtelen, hogy a Földközi-tenger hamarosan vörös tengerré változik. Mindenki megdöbbent, és azt kérdezték, hogyan mondhatok ilyet. Ma az ilyen megállapítások közhelyek.

IGG: Térjünk vissza a személyes helyzetéhez. Hogyan értékeli az Ön ellen irányuló PiS-támadásokat?

AH: Érdekes látni, hogy a lengyelek hogyan ragaszkodnak a múlthoz, mint valami népszerű hagyományőrző csoportban, újra- és újrajátsszák a történelmet. Az ellenem irányuló támadások két egymást követő totalitárius rendszerre hivatkoztak. Először náci propagandista voltam, mint Goebbels; aztán valaki tanultabb – Bronisław Wildstein újságíró – Leni Riefenstahl náci propagandafilmeshez hasonlított; majd jött a váltás, amikor sztálinistának vagy „hasznos idiótának” nyilvánítottak.
Egyébként azok, akik ezeket mondták, nem látták a filmet. Andrzej Duda lengyel elnök kijelentette, hogy soha nem fogja megnézni, aztán egy híres jelmondatot idézett Lengyelország második világháború alatti német megszállásának idejéből: „A moziban csak disznók ülnek.” Politikailag ez nem túl bölcs megjegyzés. Az elnök ezek szerint disznónak tartja azt a félmillió embert, aki látta a filmet.

Később a hatóságok azzal az ötlettel álltak elő, hogy a mozik minden vetítés előtt adjanak le egy propagandaanyagot is. Láttam, és elmondhatom, hogy nagyon gyenge. Sőt, a gondolat, hogy azok, akik már eldöntötték, megnézik ezt a filmet, benyelik az ilyen hülyeségeket, önmagában elég nagy hülyeség.
Mindenesetre a legtöbb mozi azt mondta, nem érdekli a propaganda vetítése. A kormány erre azzal válaszolt, hogy meg kell tenniük, és fizetni fognak nekik. Most néhányan bejelentették, levetítik a propagandavideót, és a bevételt a Granica csoportnak ajánlják fel. A lengyelek szeretik az ilyen kis szabotázsakciókat. Mémek, plakátok és pólók keringenek, az emberek pedig úgy morognak, mint a disznók. A mondat a szolidaritás új forrásává vált.

Ám az is igaz, hogy mindez még mélyebb politikai polarizációt von maga után. De soha nem tápláltam magamban azt az illúziót, hogy azok az emberek, akik hajlamosak mások dehumanizálására, hirtelen meggondolják magukat, mert megnéztek egy filmet.

IGG: Feltűnt, hogy a támadásokról szólva nem említette az antiszemitizmust.

AH: Természetesen akadtak antiszemita elemek, sok támadás az apámra hivatkozott. Ő az 1930-as években fiatal kommunista zsidó volt, épp felvették az orvosi karra. A háború kitörésekor mindössze 19 éves volt, keletre menekült, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, beállt a Vörös Hadseregbe, később pedig csatlakozott a Vörös Hadsereg Zygmunt Berling tábornok vezette lengyel egységéhez. Mindebből az következik, hogy kész vagyok elárulni Lengyelországot, mert az árulást a génjeimben hordozom. Az antiszemita célzások ritkán jelennek meg nyíltan – leszámítva a közösségi médiában felbukkanó mémeket –, de az üzenet egyértelmű: a zsidóságom azt jelenti, hogy nem vagyok igazán lengyel.

Miután a gyűlöletkampány és a pogromszerű fenyegetések célpontjává váltam, kettős érzés kavargott bennem. Lengyelországban akartam lenni a film premierjén és a választáson, de nem akartam kitenni magam mindennek. Már attól is ostobán  éreztem magamat, hogy a saját országomban személyi védelemre szorulok – ami, megjegyzem, elég sokba kerül.

Ehelyett bíróság elé vittem a gyűlölködőket, és Zbigniew Ziobro igazságügyi minisztert rágalmazás miatt bepereltem. A bíró nagy bátorságot mutatott, amikor elrendelte, hogy Ziobro többet nem beszélhet rólam. Ziobro erre azt nyilatkozta, nem törődik a bíróság ítéletével; neki csak az utolsó ítélettel számít – ez hangzott el az igazságügy-miniszter szájából!

A támadók eleinte meg voltak elégedve az ellenem indított kampányukkal, azzal dicsekedtek, mennyi kattintást hozott. De a mi oldalunk időközben nagyon egységessé vált. A film egy nemes célt mutatott meg, amely mellé fel lehetett sorakozni. Korábban főként a negatív narratívára építettünk – arra összpontosítva, hogy mi a baj a PiS-szel –, mert féltünk, hogy olyasmit mondunk, amit kihasználhatnak és felhasználhatnak ellenünk. Az emberek jó ideje nem találkoztak emelkedettebb üzenetekkel, vagy bármi olyasmivel, mint a film körül kialakult szolidaritás.

Most a mozikban tapsolnak a nézők a vetítések után, pedig a stábból nincs ott senki. Sokan fogalmaztak úgy, hogy a dolgok egyszerűen nem voltak ugyanazok, miután megnézték a filmet. Ez nagyon boldoggá tesz. Kiderült, hogy a szakmámat érdemes folytatni – pedig az elmúlt években már kételkedni kezdtem benne.

IGG: Úgy tekintsünk a Zöldhatárra, mint egyfajta visszakanyarodásra a kommunizmus idején indult filmes pályája kezdeteihez – vagyis az úgynevezett morális nyugtalanság mozijához?

AH: Valaki úgy jellemezte ezt a filmet, mint a morális nyugtalanság kiáltását, és  valóban a haragból és a tehetetlenségből fakadt, ugyanúgy, mint akkoriban. De még fontosabbnak tartom, hogy hideg fejjel elemezzük, miként fognak cselekedni az emberek határhelyzetekben. Tehát az érzéseim inkább azt idézik, mint amikor a holokausztról készítettem filmeket. Ezekkel nem pusztán az volt a célom, hogy tiszteljük az áldozatokat, vagy hogy megmutassuk, mi történt, hanem  figyelmeztetni akartam, hogy ezek a borzalmak nem tűntek el végleg, felébredhetnek. A holokauszt egy időre immunizált minket a nacionalizmus vagy a rasszizmus vonzerejével szemben. Az EU-t nagyrészt e vakcina laboratóriumaként hozták létre. Most azonban egy emlékeztető oltásra van szükség.

IGG: Arra készül, hogy Franz Kafkáról készít filmet. Miként kapcsolódik ez a projekt a legutóbbi tapasztalataihoz? Az ön ellen irányuló támadások minden bizonnyal kafkaiak voltak.

AH: Azok, akik megélték a kommunizmust – azokat a rezsimeket, amelyek Kafkát prófétikussá tették –, valahogy hozzászoktak ehhez az abszurditáshoz. A sztálinista kirakatperek és tisztogatások ugyanolyan abszurdak voltak, mint A per. De Kafka ennél mélyebb és misztikusabb. A művei semmit nem magyaráznak meg egyenesen, de valahogy a bőrünk alá fúrják magukat, és újra meg újra aktualizálódnak a képben, hogyan is működnek az ilyen rezsimek.

De nem szeretném ezt a beszélgetést Kafkával befejezni. Inkább Vaszilij Grosszman szovjet író Élet és sors című regényéből idéznék: „Az emberiség története nem a jó és a rossz harca. Az emberiség története a gonosz és az emberekben rejlő apró emberség közötti harc. Amíg az emberség nem pusztul el teljesen bennük, a gonosz soha nem fog diadalmaskodni.”

©Project Syndicate