Végtelen történet kis kertvendéglőben

Sokáig nem tudtam megfogalmazni, kimondani, mi a szülőföld, miben rejlik erejének vonzása, csupán éreztem haza-hazalátogatva több száz kilométerről, egy másik tájegységből, ahová a szerelem húzott, majd nyomában házasságom telepített le, hogy jó megpihenni a valamikori otthon zöld füvén. Aztán egyszer találkoztam Imrével, kis nyári kertvendéglőben, ő sört fogyasztott, cseh sört, én száraz fehér bort rendeltem, amely elég nehezen érkezett meg, tudniillik a pincérnek fogalma nem volt arról, hogyan lehet egy bor száraz. De a történet e hangulati eleménél fontosabb, hogy egy láthatóan kiránduló cseh család tűnt föl a fedélzeten, hozzánk fordulva, tudunk-e szlovákul, merthogy ők csak magyar szót hallanak mindenütt, meg hogy lehet-e itt ebédelni, vannak-e errefelé jó horgászhelyek. Imre tökéletes cseh nyelven válaszolt nekik, hogy nemcsak én ámultam, hanem a család is, melynek feje meg is kérdezte tőle, merre lakik Csehországban.

– Én itt lakom – válaszolta Imre, majd (hogy ne részletezzem a következő, könnyen elképzelhető, csodálkozással, köszönömökkel teli pillanatokat) magunkra maradtunk.

– Honnan tudsz te ilyen jól csehül? – kérdeztem, minthogy addig inkább csak látásból ismertük egymást.

– Csehországban születtem.

– Csak nem deportálták a te szüleidet is annak idején?

– Nem. Apám mindjárt a háború után szedte a sátorfáját, és irány Csehország, Prágától északnyugatra, bányába. Aztán ott ragadt. Praktikus ember volt világéletében valamennyi kalandorvérrel az ereiben. Pénzt akart keresni, de talán azt is előre látta, hamarosan sötét idők jönnek itt a magyarokra. A szudétanémetek kitoloncolása körülbelül akkortájt kezdődött Csehországban, amikor odaérkezett. Beleszeretett egy szudétanémet lányba, megmentette, feleségül vette. Három gyerekük született, én vagyok a legfiatalabb. Anyámtól németül tanultam meg, apámtól magyarul, csehül meg az utcán, óvodában, iskolában. Szerettem Csehországban, pedig többször költöztünk. Vagyis apám egyáltalán nem sietett haza, Szlovákiába, nem is emlegette, hogy vissza akarna térni, de mintha mindig nyugtalan lett volna. Ez a szülőföldje. Amikor érettségim napjának estéjén belépett a házba, annyit kérdett: megvan? Meg, válaszoltam. Akkor pakolunk, és megyünk haza, mondta. Hova haza, kérdeztem, nekem ez a hazám. Nekem meg Szlovákia, a Mátyusföld. Miért pont most jutott eszedbe, próbáltam ellenkezni, miért nem tíz évvel korábban?! Akkor könnyebb lett volna itt hagynom az erdőket, a patakokat, az utcákat, Petr bácsit, a barátokat?!

Édesanyám már régen tudta, várta ezt a pillanatot. Nem tiltakozott, szerette apámat, kitartott mellette, valamennyire megtanult magyarul is, csehül is. A testvéreim, akik már házasok voltak, nem csináltak ügyet az egészből. „Majd el-elmegyünk meglátogatni apukáékat.” Apám nem túl gyakran járt haza, talán, hogy ne gyötörje utána hetekig a honvágy, de azért néhányszor a családot is lehozta ide, főként, amikor kisebbek voltunk. Csakhogy ez semmit nem számít. Nem mesélem el neked, mit éreztem a számomra végül is teljesen új környezetben, meddig tartott, míg úgy-ahogy megszoktam, barátokra leltem. Képzeld el, ha most közölném a tizenhét éves fiammal meg a tizenhat éves lányommal, akik itt születtek, itt nőttek fel, ez a táj a szülőföldjük, ide köti őket minden, még a levegő illata is, hogy holnap költözünk Csehországba, apátok szülőföldjére. Mit mondanának, mit gondolsz? Háború törne ki. Persze, nem tudnám megtenni velük, már csak azért sem, mert nem kívánom nekik azokat az érzéseket. Apám megtette velem. Nem haragszom rá, s ha valaki, akkor én megértem őt. Néha eszembe jutnak gyermekkorom színterei, de visszamenni oda, legfeljebb látogatóba. Itt teremtettem otthont, és a gyermekeim révén egy kicsit már ezt a tájat is a szülőföldemnek érzem.

A cseh turista család felnőtt tagjai a kertvendéglő sarkában felénk fordulva koccintásra emelik poharukat.

– Bocsáss meg, egy pillanatra leülök hozzájuk – mondja Imre, s viszi magával a sörét.

– Csak menj nyugodtan – és a csehek felé biccentve kihörpintem az utolsó csepp száraz fehér bort, majd intek a pincérnek, még egy pohárral, ugyanazt.