Véget ért az 54. Jókai Napok, mutatjuk a díjazottakat

A DunArts szellemesen bizonyította, hogy megéri megmérettetni a Jókai Napokon. Tavaly egy meglehetősen fésületlen, ad hoc ötletekkel telepakolt Rómeó és Júliát hoztak, idén viszont több szinttel feljebb lépett a csapat. Annyit vállaltak Shakespeare-ből, amennyit maradéktalanul teljesíteni is tudtak; fegyelmezetten átrostálták a poénokat és az ötleteket, a játékuk ezzel együtt is friss, lendületes maradt; a szereposztást, a szerepformálást csak dicsérni lehet; a többféle fordításból merítő „klasszikus” szöveghez tapasztott saját mondatok az előadás szerves részeként szólaltak meg – egyebek mellett azok a passzusok is, amelyekben az egy éve a címükre megeresztett kritikát fricskázták meg a pozsonyi színjátszók. Nem mellesleg pedig: a Jókai Napok utolsó versenynapján színpadra lépett DunArts feloldotta azt a görcsöt, amely a „kardomba dőlök, de biztos, ami biztos, előbb még felnyitom az ereimet” hatású előadások következtében kezdett eluralkodni a fesztiválon.

Az idei Jókai Napokon – a szakmai értékeléseken és a kötetlen beszélgetésekben is – vissza-visszatérő motívumként bukkant fel a „rettenet színházának” kérdése. A diákszínjátszó csoportok közül többen is olyan előadással mutatkoztak be, amely valamiféle végpontba helyezte az emberiséget, az embert, az egyént, és nem mindig mutatott reményt keltő fényt – vagy legalább a fény ígéretét. Felmerült ez a probléma a látott disztópiák kapcsán – a komáromi marianumosok Terry Gilliam Brasil című filmje alapján dolgoztak, a rozsnyói G.I.K.SZ.E.R. Orwell 1984-e által megihletve írt színpadra egy pusztuló, elembertelenedett világot –, de hasonló gondolatsort indított el a második világháború bestialitását megrajzoló füleki Apropó is A nagy füzettel, a komáromi iparisok VISZTA színpada A lovakat lelövik, ugye? szabad feldolgozásával, és a látottak alapján tovább bővíthetnénk a sort.

[[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"279199","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"1280","style":"width: 600px; height: 400px;","title":"A füleki Apropó A nagy füzetet dolgozta fel expresszív, zsigerileg ható előadásában","typeof":"foaf:Image","width":"1920"}}]]

„Nagy dilemmám az alkotásokkal kapcsolatban, hogy amikor a világ borzalmait és egyéb visszásságait szemléljük, vajon elegendő-e ezekre úgy felhívni a figyelmet, hogy egy újabb, nyomasztó végkicsengésű művet állítunk színpadra, és ezzel próbáljuk elmondani a velünk egy világkorszakban élőknek, hogy le kéne állni, mert nagy baj van – mondta el Naszlady Éva színésznő, drámapedagógus, a fesztivál szakmai zsűrijének tagja. – Azt is érvényes dolognak gondolom, ha valaki úgy érzi, így kell csinálni, a szívem mégis azt súgja, ez valamiért gyanús. Ez nem elég. Ha elég, akkor álljunk meg egy közúti balesetnél, vagy menjünk be egy bevásárlóközpontba, és nézegessük a fogyasztói társadalom által elbutított emberek arcát. Személyes meggyőződésem szerint arra kellene ráirányítani a közönség figyelmét, ami a nem éppen komfortos életérzésünkből hasznos, vagy tapasztalatként kiutat mutat, vagy uram bocsá’, pozitívum lehet. Idén több olyan előadást láttunk a Jókai Napokon, ami valamiféle kataklizma felé közeledő magatartást kritizál, és ez jó, de nem biztos, hogy a kritikának az az egyetlen formája, ha pusztán a negatívumokat sorakoztatjuk fel a színpadon. Szeretném azt hinni, hogy ha többet mutogatnánk a szépet, akkor többen kezdenének a széppel foglalkozni. Dolga a kultúrával foglalkozó embereknek, hogy kicsit a tudatot is nyitogassák. Persze, minden egyoldalúság gyerekes. El kell fogadnunk az élet hullámzó természetét: hogy abban vannak hullámhegyek és hullámvölgyek is.”

Az 54. Jókai Napok zsűrije – melyben Naszlady Éva mellett Varga Emese, a Komáromi Jókai Színház dramaturgja, Czajlik József rendező, a kassai Thália igazgatója, Száz Pál író, rendező, valamint Hizsnyan Géza színházi szakember foglalt helyet – a diákszínjátszók kategóriájában két nívódíjat ítélt oda. A füleki Apropó Kisszínpadtól és Szvorák Zsuzsa rendezéseitől már megszoktuk az expresszív formanyelvet, az erős érzelmi hatást, a példás csapatmunkát – és ezeket az erényeket A nagy füzet is hozta. Rögösebb – a DunArtséhoz hasonló – utat járt be a rozsnyói G.I.K.SZ.E.R.: a tavalyi kaotikus Portugál-utánérzésre kaptak hideget-meleget, idei orwelliánus víziójuk viszont átgondolt, letisztult képet mutatott, pontosan olvasható jelzésekkel, nem túlbonyolított vállalással.

[[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"279197","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"1280","style":"width: 600px; height: 400px;","title":"Android és ember a rozsnyói G.I.K.SZ.E.R. Diákszínpad orwelliánus világában","typeof":"foaf:Image","width":"1920"}}]]

Felnőtt csoportból kettőt láttunk a komáromi deszkákon: a nívódíjat kiérdemlő Jókai Színjátszó Társulat Illatszertár című előadása a stílusegységgel, a polgári színjátszás hagyományainak pontos interpretálásával, a szereplők remek egyéni alakításaival győzte meg a zsűrit és a közönséget.

[[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"279198","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"1280","style":"width: 600px; height: 400px;","title":"A Jókai Színjátszó Társulat nívódíjas Illatszertára a polgári színmű klasszikus értékeit mutatta meg kiváló egyéni alakításokkal","typeof":"foaf:Image","width":"1920"}}]]