„Várjatok, Pistu addigle rajzol ...”

Pozsonyban Zs. Nagy Lajossal a Roland-szobor előtti padon ült felfokozott delíriumos állapotban, galambokat hessegettek s jókat nevettek. Akárhányszor hallom e nevet – elég a D. I. monogramot látnom – ez a „boldogságos” pillanatkép marad meg bennem róla, a festőről, a zseniről. Az őt közelebbről ismerő társai, művészbarátai kétségtelenül többet, bizonyosabbat s valószerűbbet tudnak elmondani róla visszaemlékezéseikben. Ahogy ezt méltán teszi a kötet összeállítója, Bettes István és a szerkesztő, szintén jó barát, Kulcsár Ferenc. Övé a személyesebb, bizalmasabb hang a kötet zárszavában: „Világvégi vén óráig beszélhetnék arról, mennyit vesződtünk mi ketten: hogyan kell kimondani Isten egetlen és kilencmilliárd (kilencbilliárd) nevét, merthogy ez az ember küldetése.”

Dúdor Istvánt 1984-ben a lekéri elmegyógyintézetbe záratják. Ott rajzolta le társait, az intézet lakóit. Megtört arcú, barázdált képű, megkopott, a társadalom perifériájára került tekintetek. „S van, aki csak úgy ül magának, bénán-bambán, mit sem törődve az egésszel, a semmibe néz, fásult, ringatja magát, csorog a nyála” (Bettes).

Nem tudom, mennyire volt indokolt Dúdor intézetbe való záratása, de az bizonyos, hogy ilyen közegben gyakran kitűnnek a zsenik nagy akaraterejükkel. Hisz számtalan nagy költő, zenész, művész, tudós neuralgiája mutatott hisztériás vonásokat. Ez több művészetpszichológiai tanulmány témája lehetne. Például az is, hogy a tehetséges, zseniális emberek túlnyomó többsége hisztériás alkat nélkül is képes szokatlanul hatalmas teljesítményre. Mi teszi Dúdort zsenivé? A szokatlan energia és a szellemi folyamatok különleges könnyedsége, a fantázia szabadsága, az alkotás eredetisége, a teremtés mint legfontosabb cél és életszükséglet.

Hadd említsek egy-két esetet a művészet „őrületes” világából:

Edgar A. Poe műveiben benne vannak delíriumainak emlékei. Hieronymus Bosch fantasztikus ember- és állatábrázolásai utalnak a kóros vonásokra. Vincent van Gogh azokhoz a rendkívül ritka művészekhez tartozik, akik alkotásaik egy részét könnyű pszichózisban hozták létre. Az ápolóról készült híres portréja utal még leginkább a beteg, sajnálatra méltó művészre. Ebben a portréban kifejeződik a páciens félelme, bizalmatlansága ápolója iránt. Sorolhatnánk tovább a többi pszichés eredetű esettanulmányt Nietzschével, Dosztojevszkijjel, Maupassant-nal, Schumann-nal és Hölderlinnel. Ezt bizonyítja az is, hogy a művészeti tevékenység és hisztériás alkat között nagy a hasonlóság. Kitűnő ötletet valósított meg Bettes István: a portrék mellé József Attila-versszakokat társított. Olyan sorokat, melyek az elviselhetetlen lét, a csendes őrület, a mélabú hangján szólalnak meg. És az ötlet valójában működik: a portrérajzokhoz rendelt versrészletek közvetlen kapcsolatban állnak egymással, kölcsönösen erősítik és hitelesítik egymást.

Ezáltal a két világ összekapcsolásából egy Egészet kapunk. Töredékeiben Teljest. Két törékeny alkat alkotásmechanizmusa révén. A képekben és verssorokban megtalálható a közös vonás. Mintha egymásra találtak volna. S tegyük hozzá: József Attila és Dúdor István az elviselhetetlenné vált valóság teherként nehezedő nyomása alól eljutott a mindkettőjük számára csodálatos menedéket nyújtó világba, hol „az élet mint az áradás csap / a halál partszegélyein / túl, örök, szívek mélyein...! (Flórának)

(Bettes István összeállítása: Gyémánthegyen, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2003)