Van úgy, hogy a vevő kevesli az árat

A huszonkét éves, magyar anyától és francia apától született Labrosse Dániel képzőművésszel Újlipótvárosban találkozunk, a megbeszélt helyre és időpontra pontosan és otthonról érkezik, pedig alig negyedórája még vásznat vett át a lakásában, amelyet chilei–amerikai barátnőjével, Nicole Andersonnal oszt meg. Amikor arra terelődik a szó, hogy a sokat dolgozó művész megfigyelt-e valami inspirálót a kávézóig vezető tízperces gyalogútja során, azt feleli, mindazt, amit később belevisz a képeibe, legtöbbször passzívan szívja magába. „Megfigyelem és elraktározom az emberek haját, ruháját, testalkatát, néha le is rajzolok egy-egy figurát a füzetembe. Ha éppen valaki »on the spot« módon nem jut eszembe, átlapozom a füzeteimet” – mondja nevetve. 

„Áll egy épület nem messze tőlünk, ahol van egy idősödő biztonsági őr, picit magasabb nálam, nagy darab figura. Amikor munkában van, fekete öltönyt hord fekete nyakkendővel, mintha titkos ügynök lenne. Viszont civilben általában sárga vagy piros trikóban szokott lenni, és egyfolytában egy nagyon kicsi kutyát sétáltat. Mivel karakteres arc, rendszeresen szoktam őt firkálni, de a képeimen még nem jelent meg – eleveníti fel kedvenc utcai élményeit. Lenémítja a mobilját, belekortyol az olasz kávéjába, csak ezután folytatja. – Két, a metrón látott postás is megragadt bennem. Az egyikük nagyon alacsony és testes volt, a másik pedig vékony és magas. Tipikus rajzfilmes karakterek, akárcsak az előbb említett szekus a környékről.” 

A rajznoteszek szinte mindig a vászontáskájában lapulnak, az asztalra teszi a legfrissebbet, az első „őszi füzetét”. Ezek a kisalakú irkák évszakonként kétszer telnek be. Telerajzolja őket, mert ha valamit nagyban tervez, az nem mindig működik kicsiben, fordítva viszont maradéktalanul meg tudja valósítani. Labrosse munkásságáról köztudott, hogy élénk színekkel, ismert szimbólumok és társadalmi jelenségek felhasználásával alkotja meg a festményeit, grafikáit. Legnagyobb példaképe Keith Haring amerikai pop-art és graffitiművész, de Tettamanti Béla grafikus munkáit is csodálja. Bár alapvetően filctollal dolgozik, gyakorta nyúl ceruza és zsírkréta után. Parányi gyerekszobájából családja segítségével jól felszerelt stúdiót varázsolt, így, ha ki akar próbálni valamit, elég csak egy bizonyos sarokba nyúlnia a kívánt kellékért. 

A legutóbbi budapesti nagy kiállításával kapcsolatban azt meséli, a címül hívott Everything Will Be Fine, vagyis az, hogy „minden rendben lesz”, részben ad hoc ötletből, részben mantrából született, mert a tárlat szeptember 5-i megnyitójáról szóló hír szinte napra pontosan egy hónappal korábban jutott el hozzá. Akkor még egyetlen, kiállításra alkalmas új képe sem volt, de már aznap megrendelte a vásznakat, papírokat – anélkül, hogy tudta volna, miket fog rájuk festeni, rajzolni. Másnap a Budapesten művészettörténetet hallgató barátnőjével, Nicole-lal elkezdték átlapozni a rajzfüzeteit, hogy kiválasszanak tizenhét képet, amit villámgyors tempóban festett meg. 

„Mi ketten csapatként funkcionálunk. Én találom ki magát a képet, a színeket, a koncepciót, a vonalvezetést, a barátnőm viszont rendkívüli segítséget nyújt a háttérből. Sőt, néha, amíg dolgozom egy képen, ő már a következőt készíti elő, esetleg megfesti a hátteret. Régebben nem szerettem ecsettel, festékkel dolgozni, úgy éreztem, nem lehet elég szabadságom az anyag felett. Mivel a barátnőm chilei származású és az Egyesült Államokban nőtt fel, néhány éve kimentem hozzá az akkori lakóhelyére, Michiganbe, ahol megtanította, hogyan kell bánni az ecsettel” – árulta el. 

2014-ben ismerkedtek meg, a lány az Instagramon figyelt fel Labrosse munkáira. A fiatalember nagyjából egy évvel később meglátogatta őt Amerikában, aztán a lány kereste fel Edinburghban, ahol Labrosse akkoriban az édesanyjával és skót nevelőapjával élt. Egy darabig távkapcsolatban, 2017-től a magyar fővárosban együtt élnek. 

A fiatal alkotót korunk súlyos problémái és a magánszféra foglalkoztatja. A globális felmelegedés és az emberi gondatlanság számtalan hatása megjelenik a szivárványszínekkel alkotott műveken, önálló szekció foglalkozik az Amazonas-medencében pusztító tűzvésszel. Labrosse feketehumora leginkább ezekből, a kis méretű képekből álló sorozaton jelenik meg, az őserdő állatvilágának „képviselői” szarkasztikus és ironikus, az elpusztulásukra vagy a világ végére reflektáló inzerteken keresztül beszélnek. 

Egy másik, nagy méretű alkotás egy csókolózó párt mutat, akik a szó fizikai értelmében elolvadnak egymástól. „Kicsit úgy érzem, hogy itt a világ vége, kicsit pedig úgy, hogy mégsem. Minden azon fog múlni, hogyan fognak cselekedni az emberek. Sokat szoktam rágódni ezen a témán, és nem tudok mindig optimista lenni” – jegyzi meg. Amikor megkérdezzük, szerinte mi hozhat enyhülést a katasztrófahangulatban, üdítő változást a föld kizsákmányolásának csökkentésében, egy ideig hallgat. Megkér, hogy üljünk ki a szabadba, mert a zene eltereli a gondolatait. Ott, a kellemes őszi szellőben a saját példáját ismerteti: növényi étrendet követ, tíz éve nem eszik húst. Arra a kérdésre, hogy tudatos döntés volt-e tizenkét évesen búcsút mondani a húsoknak, habozás nélkül rávágja az igent. 

„Az elsősorban a bőr- és húsipar működéséről szóló Earthlings című dokumentumfilmet látva döntöttem úgy, hogy változtatok. Annyira sokkoltak az ott látottak, hogy úgy éreztem, nincsen más választásom, minthogy elhagyjam a húsokat. Közvetlenül utánam az anyukám és az egyik nagybátyám is áttért a vegetáriánus étrendre.” 
Azóta igyekszik ügyelni a környezetére: minimális szemetet termel, kerüli az egyszer használatos nejlonszatyrokat. 

Művészi sikereiért elsősorban a tanulást, a fejlődés iránti vágyat tartja felelősnek, de a hagyományos oktatási rendszerben nem hisz. Tizenhét évesen félbehagyta a középiskolai tanulmányait, azóta sem érettségizett le. Úgy érezte, ahhoz a művészkarrierhez, amelyet építeni szeretne, nem szükséges papír. Ha nem jött volna össze a szakmai siker, „teljesen jól el lett volna” azzal, hogy például könyvesboltban dolgozik. A döntését nem bánta meg, mert tizennyolc évesen már a londoni Tate Modern művészeti múzeum nemzetközi kiállításán, installációként a falra vetítve szerepelt az egyik műve. A művészet jövője volt a téma, végül ezt a címet kapta az elkészült kép is, amely három-négy nap alatt született. 

A kiállításokon bemutatott képei kalapács alá kerülnek, a legutóbbi tárlat anyaga szinte maradéktalanul elkelt. Az Amazonas-tematikájú alkotásokat húszezer forintért lehetett megvásárolni, egy hét alatt tizenhét elfogyott a húszdarabos sorozatból. A befolyt összeget egy, az esőerdők épségének megóvását célul kitűző alapítványnak ajánlotta fel. Ugyanakkor számtalan képe a kikiáltási árnál jóval magasabb összegért talált gazdára. „Alig akartam elhinni, amikor az egyik vevő azt mondta, hogy a képem a dupláját éri annak, amennyiért kínálom. Hiába tudom, hogy jó vagyok a szakmámban, nem számítottam arra, hogy megérnek ennyit a műveim” – közli nevetve. Kíváncsiak vagyunk, melyik volt az a műve, amelyért az eddigi legnagyobb összeget fizették, de nem emlékszik, konkrét összeg helyett pedig csak annyit árul el, hogy nagyjából egymillió forintért adta el. 

Labrosse Dániel nem csak a kiállítóegység falaira varázsol színpompás, pop-art jellegű képeket, korábban cégek megbízására is rajzolt, festett. Így születtek például négy európai nagyvárosról részletgazdag grafikák. A budapesti kép a magyar, a pozsonyi a szlovák, a prágai a cseh, a krakkói a lengyel fővárosban kapott helyet. Most új kiállítást készít elő, de lehet, hogy legközelebb a filmszakmából hallunk róla, mert a rendezés és forgatókönyvírás mellett az animációs filmkészítés is távlati tervei között szerepel.