Van élet a Pink Floyd után

David Gilmour a napokban a világ tudomására hozta, hogy végleg le akar számolni a Pink Floyddal, sőt a bandával kapcsolatos kérdéseket is rettenetesen unja már. „Arról nem is beszélve, hogy nem a múltban szeretnék élni” – fűzte hozzá a Focus magazinnak adott interjúban. Az efféle kijelentések bizony alaposan felcsigázzák az érdeklődést, főleg akkor, ha azokat néhány nappal új szólóalbumának megjelenése előtt teszi az az ember, aki a Waters utáni Pink Floyd motorja volt, és neve végérvényesen összeforrott a kultikus zenekarral. Mielőtt azonban a fanatikus rajongók rituális öngyilkosságot követnének el, megnyugtatásul leszögezhetjük: bár az új album sok tekintetben tényleg egyedi és innovatív, azért a múlt végig ott kísért rajta – nemcsak a Gilmour és felesége, Polly Samson által jegyzett szövegekben, hanem bizony a zenében is. A kellemes madárcsicsergéssel induló instrumentális nyitányt (az A Momentary Lapse Of Reason óta kötelező darab!) rögtön az album legpörgősebb, legkarakteresebb dala követi.  A címadó dalnak, a Rattle That Lock-nak a zenei alapja ismerős lehet azok számára, akik vonatoztak már valaha Franciaországban. Történt ugyanis, hogy a mester az egyik hétvégét az Aix-en-Provence nevű városban töltötte családjaval, és amikor a Párizsba induló vonatra várakozott, olyannyira megtetszett neki a hangosbemondóból felcsendülő szignál, hogy azt felvette az iPhone-jára, majd a szerzővel, Michaël Boumendillel való egyeztetés után – aki egy rádióinterjúban bevallotta, sokáig nem is hitte el, hogy tényleg David Gilmourral beszélt telefonon – kanyarított rá egy igazán ütős, már-már slágergyanús nótát. A könnyed, laza hangvétel nekem kicsit a Learning To Fly című számot villantja be a már említett, 1987-es Pink Floyd-albumról. Igazán karakteressé a szerzeményt a kiválóan elhelyezett kórusbetétek és a vokál teszik (a dalban egyébként annak a börtönnek a kórusa énekel, amelynek Gilmour fia is élvezhette a vendégszeretetét). A számhoz készült hátborzongató, ám rendkívül igényesen kivitelezett animációs klip inkább a szövegre asszociál: Lucifer útját festi le a Káosz birodalmán keresztül John Milton Elveszett Paradicsom című eposzából inspirálódva.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"203273","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]] Aki arra számított, hogy az album hangvétele a kislemezként már korábban kiadott címadó dalét követi majd, hamar csalódni fog. A lendület már a következő darabnál alábbhagy, és bár akad még egy-két dinamikusabb kompozíció, egészében a lemezt az előző album, az On an Island (2006) csendes melankóliája jellemzi. Azzal a különbséggel, hogy míg az stílusában többé-kevésbé egységes volt, a Rattle That Lock igazi stíluskavalkád: a Floyd-ot idéző keményebb gitárriffek jól megférnek a bluesos, dzsesszes, sőt gospeles betétekkel akár egy dalon belül is (Dancing Right in Front of Me). Igazi kuriózumnak számít az őszi hangulatú, sanzonos melankóliával átitatott Facec of Stone, a himnikus kórusnyitányból hirtelen funkys ritmusba váltó Today, vagy épp a gitárszólót is nélkülöző (!), szaxofon és zongora által dominált dzsesszkompozíció, a The Girl In The Yellow Dress. Nyilatkozatok ide vagy oda, azért a múlt nem tűnhet el nyomtalanul: a hosszú, merengő felvezetésű, kórusban előadott A Boat Lies Waiting Richard Wrightnak, a Pink Floyd egykori billentyűsének állít emléket, a komor  hangvételű, háborús témát feldolgozó In Any Tongue szárnyaló refrénjeivel és kamarazenekar által kísért, monumentális szólójával pedig akár egy Pink Floyd-lemezen is helyet kaphatott volna. Ahogy az instrumentális, a címadó dal lendületét pár percre visszahozó Beauty is. Szinte öröm hallani, ahogy az álmatag, billentyűs-gitáros felvezetés átcsúszik egy feszesebb ritmusú, torzításaival a Sorrow-ot idéző elnyújtott szólóba. Mindezek után az albumot szépen keretbe foglalja az akusztikus nyitány témáját rockosabban kibontakoztató záródarab, az And then...  A lemez hangszerelését tekintve is meglehetősen sokszínű. Maga Gilmour a gitáron kívül több dalban basszusgitáron, zongorán, szintetizátoron, Hammond-orgonán is játszik, az instrumentális Beauty-ban pedig egy különleges hangszert szólaltat meg, a basszus-szájharmonikát. A lemez felvételein tucatnyi zenésszel dolgozott együtt, köztük a Roxy Music-ból ismert Phil Manzanerával, aki egyben társ-producere is az albumnak (ahogy az On an Island-nek is az volt). A vonósokat ezúttal is a lengyel származású Zbigniew Preisner vezényli. Érdekesség, hogy In Any Tongue című dalban David fia, Gabriel Gilmour zongorázik. Az album címére asszociáló, gyönyörű lemezborító, a könyvszerű, igényes csomagolás még a torrentezés korában is arra csábítja a fogyasztót, hogy a néhány másodpercet igénybe vevő, kényelmes letöltés helyett kivételesen szálljon ki a karosszékből, fáradjon el a lemezboltba, és áldozzon fel néhány eurót a kultúra oltárán. David Gilmourról lévén szó mindeképpen megéri, még ha nem is emiatt az album miatt fogunk emlékezni rá. Az olyan darabok viszont, mint a Rattle That Lock, a Dancing Right in Front of Me, az In Any Tongue vagy a Beauty bizonyítják, hogy a Pink Floyd után is van élet – még ha egy kicsit szomorkásabb, és valljuk meg, kicsit unalmasabb is.