Van egy nő, hideg, mint a jég

Játsszák ma is a darabot több helyütt a világban. Hol rövidebb, hol hosszabb szériában. Sok függ ugyanis a szereposztáson. A főszerepet alakító színésznő megválasztásán a legtöbb, ám nem sokkal kevesebb a csak látszólag mellékszerepet játszó férfiak összeválogatásán. Határozottan megrajzolt, erős karakterek mind. Egyiket sem lehet cérnán rángatni. Ez már nem a „szolgák ideje”.

Ivana Chýlková a történet központi hősét, az előkelő fodrászszalon tulajdonosát megformálva akarva-akaratlan is utal Irena Pavlásková 1989-ben bemutatott filmjére, A szolgák idejére, amelyben minden férfit kénye-kedve szerint manipulált, s mint egy kiéhezett nősténypolip, csápjaival körbefont, bekebelezett. Itt most más a helyzet. Ezt a nőt valahogy senki sem akarja. Futó kalandként talán még igen, de hosszabb távra inkább nem. Férje volt, szülni nem akart. Karrierről álmodott. Most egyedül él hideg acél birodalmában, high tech kényelemben. Sikeres nő. Pénze van. Egzisztenciája. Televíziós műsora. Átváltoztat, generáljavít, kamerák kereszttüzében mutatja meg, mi az, hogy fúlszervíz. Miközben ő maga már szirmait hullatja. Most jöhetne a gyerek, de gyorsan, az utolsó pillanatban, mondja. Bárhogy, bármi áron. De nézhet bármilyen irányba, igényeinek, elvárásainak megfelelő férfit, vagy még inkább spermadonort nem talál. Főleg nem a környezetében. Exférje (a pár mondattal is teljes értékű alakítást nyújtó Bohumil Klepl) friss kapcsolatában várja első gyerekét, a bárpult mögül kicsalogatott, ropogós falatnak éppen nem mondható Adam (Vojta Kotek, mint szelíd vállalkozó) későn érkezik a bevetésre, így csak a minden helyzetben mellette álló jó barátra, a meleg színészre (Ondřej Sokol kezében pedig nem hűl ki az anyag) számíthat a tettek mezején.

Van tehát egy nő. Első látásra hideg, mint az acél. Másodikra, mint a jég. Anyja (a most is remek Zuzana Kronerová) sem bírja sokáig mellette. Dupla whisky nélkül ember fia nem nagyon dob ilyen lyukra. Főleg ha laza állapotban látja. Pohárral a kezében vagy a női mosdó tükrében. Meg is bicsaklik a történet, amikor azt látjuk: a kék szemű, huszonéves csávó „beáll” a nőre. Ő ugyanis színjózan, amikor besétál a luxuscsapdába. Mentségére legyen mondva: nem kapkodja el a dolgot. A várva várt „belövés” egy másik síkon történik meg, manuálisan, hozott anyagból.

Csavarokból, nem várt fordulatokból van jó néhány a filmben. Groteszk helyzetekből is elég. Mosolyra mégis csak ritkán áll a szánk. Chýlková fanyar humora nemegyszer annyira keserűvé válik, hogy a néző úgy érzi, epét iszik. Így aztán nem is tud igazán együtt érezni vele. Ez az a nőtípus, aki parádézhat a legdivatosabb cuccokban is, sminkje lehet bármilyen tökéletes, megkövesedett kínjait már nem tudja takarni, tüskéi, fullánkjai pillanatok alatt kitüremkednek. A belső magány miértjeire azonban nincsenek válaszok, mint ahogy arra sem, mi gátolja a nőt abban, hogy felnőjön végre, és mi legyen, ha más akar lenni. Mert ezzel mutatkozik be a film elején: „Mindjárt negyvenöt leszek, és még mindig nem vagyok felnőtt, s nem tudom, mit akarok.” Gátlások? Személyiségzavarok? Pánikhangulat? Kezdődő depresszió?

Hideg a film, nem válik igazán emberivé a történet. Túl művi, kimódolt, konstruált. Szereposztási tévedés áldozata a néző. Chýlková erős színésznő. A szolgák idejében színészetének teljes fegyverzetét felvonultatta. Huszonkét év telt el azóta. A Perfect Daysben ugyanazt a nőt látjuk – csak az arcvonások lettek keserűbbek. Ebben a helyzetben azonban olyannyira a helyén van, hogy ezáltal el is veszik a történet tétje. Egy rideg nő feleslegesen vonaglik ezrekért vásárolt luxusfehérneműben. Nem áll jól neki. Sem ez, sem az. Mint ahogy a „szülni akarok, de azonnal” gondolata sem.

Gasztronómiai hasonlattal élve: csak a köret finom. A hús valahogy rágós.