Van-e út vissza az Édenkertbe?

Antal Ottó, Buják Andor és Tóth Rita a kivetítőn egymást követő Talamon-portrék egyike alattHizsnyai András felvételeA Szlovákiai Magyar ĺrók Társasága és a Diószegi Polgármesteri Hivatal által szervezett megemlékezés koszorúzással kezdődött a diószegi temetőben. A hozzátartozók, barátok, ismerősök és a magyar irodalmi kánonban rangos helyen jegyzett literátor tisztelői ezt követően az emlékest helyszínére, a helyi kultúrházba vonultak át, ahol Szabó Antal polgármester köszöntötte az egybegyűlteket.

A tartalmas és jól szervezett műsorban külön egységet képezett az az irodalmi összeállítás, amelyben Talamon Alfonz legérettebb műveiből hallhattunk szövegrészleteket. Tóth Rita szuggesztív, a művek legmélyebb rétegeit is kristálytisztán megszólaltató szövegmondása, valamint a Buják Andor (szaxofon), Bohus Zoltán (zongora) és Antal Ottó (gitár) képezte alkalmi zenekar kitűnő, a szövegrészletek hangulatát jól kiemelő, maradandó élményt nyújtó játéka olyan magas művészi színvonalat képviselt, amely a legrangosabb színhelyeken is sikert aratott volna.

Hizsnyai Zoltán költő emlékbeszédének elején a tragikus esemény ötödik évfordulójára írott sorait idézte fel: „Ez a happy enddel kecsegtető történet itt‚ Diószegen kezdődött mintegy harmincöt éve‚ és itt is zárult le öt esztendeje egy teljesen elfuserált dramaturgia szerint. Héthavi szörnyű szenvedést komponálni egy ilyen rendkívül sikeresnek ígérkező‚ de még félig sem megírt életregény végére‚ bizony‚ az arányérzék teljes hiányára vall. Csapnivaló munka. Egy szadista zugíró műve: a sorsé.” Majd hozzátette: „Ma sincs okom másképp fogalmazni. Hiszen részemről azóta valójában csak annyi változott, hogy – ha lehet – még rosszabb véleménnyel vagyok a fönti citátumban hírbe hozott szadista zugíró munkásságáról. És persze az idézetben szereplő számokat is felül kell írnunk. Bizony, időközben szegény Fonzi is betöltötte a negyvenet. Mert hát – ha neki nem is – nekünk azóta az ő korai, méltánytalan halálának tudatával, a halál viselt dolgainak mélyebb tudásával kellett egy újabb fél évtizedet megérnünk.” Hizsnyai Talamon Alfonz hosszú mondatait és írásainak jó pár motívumát felidézve, kérdések formájában fogalmazta meg, szerinte mely dilemmák állnak a pályája elején tragikus hirtelenséggel távozott író legjelentősebb műveinek fókuszában: „Az emberi psziché mélyén egymásba nyíló, névtelen szörnyektől hemzsegő, baljós sejtelmekkel bélelt, ablaktalan, éjsötét szobák labirintusából lehetséges-e még a visszatérés az édenkertbe, a Trianon előtti kocsmák kedélyes, nagy egyéniségekkel és humánus különcökkel teli, ártatlan csínyektől sem mentes, de alapvetően lovagias, bensőséges, emberi léptékű világába? Van-e út végletesen széttöredezett, lassacskán széthulló világunkból a nagy történetekbe, a naprakészen megélhető történelembe?”

Az emlékest záróaktusaként annak az irodalmi díjnak az átadására került sor, amelyet a Szlovákiai Magyar ĺrók Társasága idén, Talamon Alfonz halálának tizedik évfordulóján alapított, s amellyel majd minden évben az arra legérdemesebbnek tartott szlovákiai magyar prózaírót díjazza.

A Talamon Alfonz-díjat – amelynek emlékplakettjét Mag Gyula szobrászművész készítette – első ízben Talamon Alfonz felfedezőjének, irodalmi pályája egyengetőjének, Európa-szerte ismert prózaírónknak, Grendel Lajosnak ítélte oda az SZMĺT héttagú választmánya.

A díjazott irodalmi munkásságát Csanda Gábor irodalomkritikus méltatta, kiemelve, hogy „Grendel Lajos már első regényével, az Éleslövészettel olyan öntörvényű irodalmat teremtett, mely nem (nem csak) a hovatartozás és a kollektív emlékezet, hanem az ízlés alapján volt képes összetartani híveinek az évek során egyre szélesedő, népes táborát.” Grendel – ahogy Csanda Gábor fogalmazott – „ott állt a díjnak nevet adó Talamon Alfonz pályájának kezdetén, irodalmi és életrajzi értelemben végig közel állt hozzá és ahhoz a talamoni műhöz, mely a kilencvenes évek derekán esztétikailag nem múló érvénnyel írta bele magát a magyar prózairodalomba.”