VÁLASZ

Csúszda

Megjegyzések

B. Zs. „pamfletjeihez”

Szeretnénk az elején leszögezni: semmilyen módon nem gondolnánk kommentálni Beke Zsolt kilépését a Szlovákiai Magyar Írók Társaságából, hiszen mindenki szabadon dönthet arról, melyik szervezet tagja kíván lenni. Ugyanakkor Beke humorosnak szánt élménybeszámolója a SZMÍT közgyűléséről, valamint Szászi Zoltánnak címzett viszontválasza olyan állításokat tartalmaz, melyek mellett a SZMÍT új összetételű választmányának tagjai (egy kivétellel) nem mehetnek el szó nélkül.

1. Hangnem. Mindenekelőtt visszautasítjuk Beke két írásának lekezelő hangnemét. Különösen otrombának tarjuk az idősebb alkotók életkorán, valamint az elhunytaknak kijáró kegyeleti aktuson való morbid gúnyolódást („...az átlagéletkor úgy hatvan körül lehetett, s ilyenkor az ember már elnézőbb (sic!) a halállal”); különösen otrombának tartjuk továbbá írótársunk (Grendel Lajos) betegségének, ebből fakadó afáziájának szándékos meg nem értését, félremagyarázását (második írása címében is erre utal Beke a Petri-idézettel, hogy még mire, arról lejjebb).

2. Párbeszéd. Beke az értelmes beszélgetés ellehetetlenítésének vádjával utasítja vissza Szászi szavait: amit nála sértettségként, személyeskedésként azonosít, azt saját szövegében nem tartja problémának. Amikor (vélhetően konkrét tapasztalatok híján) „ilyen-olyan mentorokról” beszél konkrét kritikai megjegyzések helyett, Beke azon kijelentése, mely szerint „elképzelhetőnek tartom, hogy kritikus mondataim valakiket eltaláltak – de hát ez a kritika feladata” – nem több álságos képmutatásnál. Pedig Szászi, még ha szubjektíven, az egyik „ilyen-olyan” mentorként írta is válaszát, csupán arra a beszédpozícióra próbált rákérdezni, azt az erkölcsi és szakmai magaslatot próbálta kritika alá vonni, amelyből a SZMÍT tevékenysége is pillanatok alatt megmérettetik „összmagyar” viszonylatban (és természetesen könnyűnek találtatik). Ugyanis tényleg nincs párbeszéd, ha a másik felet a ninccsel tesszük egyenlővé. Hogyan lehet vajon beszélgetni a semmivel?

3. Csúsztatások. Beke írásai több csúsztatást tartalmaznak, ezek közül kettőre reagálunk most (nem érintjük pl. „zagyvaideológia”-fogalmát). Való igaz, hogy kevés fiatalt (huszonévest) találni a társaság tagjai közt, aminek okairól Szászi is szólt. Azonban értetlenül állunk Beke azon, meglehetősen ködösítő feltételezése előtt, hogy a társaság vezetősége ne szorgalmazná új tagok felvételét, s ez valamiféle etikai elvekbe is ütközne. Véleményünk szerint azt a szempontot is figyelembe lehetne itt venni, hogy ezek a fiatalok vajon beléptek-e más írószervezetekbe, s vannak-e ilyen ambícióik. (Az olvasók figyelmébe ajánlhatjuk ezen a ponton a SZMÍT Pegazus Alkotópályázatait, valamint az Opus Peron mellékleteit, s magát a lapot, melyben tucatnyinál több pályakezdő alkotó kapott már publikálási lehetőséget, köztük a Kalligram FÍK-blokkjának szereplői.)

A másik súlyos állítását a pályázati rendszerrel kapcsolatban fogalmazza meg a szerző. Első írásában azt a látszatot próbálja kelteni, hogy a SZMÍT pályázati sikerei a Kalligram pályázatainak rovására történtek („érdekes együttállás”). A pályázatokról egy több mint 10 tagú bizottság dönt, és már csak ezért is puszta lebegtetés, csúsztatás (és végső soron rágalom) az egészet a bizottság elnökének nyakába varrni. Tisztázzuk: a kormányhivatal a kulturális bizottságok jelöltjeit átvilágítja, s ezek után történik a kinevezés. (A pályázati rendszer szerintünk is átalakításra szorul, de erről máskor.) Ráadásul szerzőnk úgy tesz, mintha a jelenlegi „áldatlan” állapot, hipp-hopp, egy-két évvel ezelőtt következett volna be, s mintha ezt a folyamatot ő maga teljesen kívülről nézte volna korábban.

4. Etika. Vajon etikus-e Beke „etikai” magatartása? Mert az általa működtetett etikagép nem hagy menekvést: a „nincs”-re, ugye, egy fillér sem jár. Innentől nehéz mit mondani.

A SZMÍT Választmánya részéről: Ardamica Zorán, Baka L. Patrik, Hizsnyai Zoltán, H. Nagy Péter, Tóth László, Vida Gergely