Vakációs könyvtippek a kicsiknek

A képzelet világa

A csodálatos nagyapó igazi vakációs könyv, amelyet érdemes azokon a hosszú szünidei napokon elővenni, amikor úgy igazából semmi különleges nem történik. Simonfalvi Ancsa ugyanis azt igazolja, hogy a hétköznapok is elképesztően izgalmasak lehetnek, még akkor is, ha éppenséggel egy tapodtat sem mozdulunk a helyünkről: a képzelet szárnyán ugyanis bárhová eljuthatunk. Kiváltképp, ha van egy ezermester nagyapó a háznál, aki megteremti a körülményeket ahhoz, hogy szárnyra kapjon a fantázia. Jerkó, az unoka olyan dolgokra vágyik, mint bármelyik korabeli gyerkőc: egy hintára, egy biciklire, na meg egy hűs vizű medencére a kánikulában. Nagyapó pedig nem ismer lehetetlent: előhúzza az évek óta porosodó rozoga kétkerekűt, melyből némi csiszolgatást, javítást és festést követően pazar járgány válik, előkerít egy ütött-kopott kádat, egy kicsit kikupálja, és az mélytengeri búvárkalandok helyszínévé válik.

A nyolc történet egy teljes szünidő idejét öleli fel, szerkezetük egyforma: a narrátor valójában egy képletet követ végig. Az első történet elején Jerkó megérkezik Nagyapó és Mamó parasztházába, az utolsóban pedig éppen véget ér a vakáció – a tényből fakadó melankóliát egy utolsó nagy kaland hivatott elűzni. Jerkó minden egyes történet elején elmondja Apónak a kívánságát, Apó pedig térül-fordul, hozza az alapanyagot, a szerszámokat és az elmaradhatatlan kék festékesdobozt: egy kis barkácsolást követően kezdődhet is az utazás a fantázia világába.

Jerkó és állandó társa, Fufi, a kutya, felülnek a hintára, hogy felrepüljenek a fellegekbe, felpattannak a biciklire, hogy elkerekezzenek a Holdra, beugranak a kádba, hogy leússzanak az óceán mélyére. Innen – az égből, a Holdról, az óceán mélyéről – csak Mamó kiáltása tudja őket visszacsalogtni: elkészült a lecsó! Vagy épp megfőtt a kukorica.

A repetitív szerkezet remek fogódzót nyújt a legkisebbeknek, a felnőttek számára pedig az válik kiváltképp élvezetessé, ahogy az ismétlődés a nyelvezetbe vetül át. „Hohohohó” – kiált fel Nagyapó minden barkácsolás előtt, majd „hoppszalahopp” – mondja elégedetten, mikor elkészül egy-egy mű. A szerző izgalmas szinonimakészletet vet be az ismétlődő tevékenységek leírására: van, ahol Apó „elviharzott” vagy „elillant” a szerszámos kulipintyó irányába, máshol pedig „elcsullangott.” Apó egyébként olyan karakter, aki furcsamód összeköttetésben áll a valódi és a fantázia világával is – vagy talán csak kiválóan érzékeli unokája képzeletének rezzenéseit.

Az illusztrátort, az érsekújvári származású Török Biankát ismerhetik az olvasók, hiszen illusztrációs és képzőművészeti munkáját folyamatosan nyomon követjük a lap hasábjain. Kézjegye tökéletesen passzol ahhoz, ahogy a történet elrugaszkodik a valóság talajától. Képei álomszerű keretet adnak Jerkó és Fufi kalandozásaihoz: ezeket az aprólékosan elkészített, gazdag részletekkel dolgozó szürreális világokat a legkisebbek is szívesen fogják böngészni, és minden egyes oldal hosszú perceken át lefoglalja majd őket.

Simonfalvi Ancsa: A csodálatos nagyapó. Török Bianka rajzaival. Pagony Kiadó, 2024.

Szőrös-tollas történetek

Bendl Vera főhőse egy csapat állatka, akik – bár szőrösek és tollasak, jobban hasonlítanak ránk, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Kissé furcsa neveket aggattak rájuk: a róka Jú, a leopárd Pí, a medve Sim, a kutya pedig Doles – az utóbbit, ahogy azt narrátorunk hangsúlyozza, ugyanúgy kell ejteni, „mint a kölest. Vagy az ügyest. Vagy a fülest.” Oké, sóhajt az olvasó, az már egy jó pont, ha a szerző ragaszkodik a magyar kiejtéshez, és nem angolszász neveket kell mondogatnunk egy egész könyvön át csak azért, mert divatosak.

A másik jó pont pedig az, hogy hamar kiderül, főhőseink nagyon messze állnak a tökéletességtől. Egész pontosan tökéletlenek. Hogy milyen tekintetben, azt már a nevük mellé illesztett állandó jelző is sejteti, az egyes történetek során pedig közelebbről is szembesülünk a problémával. Sim, a „félelmetlen medve” például azzal a medvétlen vonással rendelkezik, hogy fél a víztől, illetve, hogy az erdő többi lakója nem fél tőle. Jú, „a selymes fülű róka” jelzője a gazdája hallószervére tereli a figyelmet – ami nem csupán selymességében különleges, hanem abban is, hogy egy kiskori farkasharapást követően csak egy van belőle. És mások is vannak, akinek tökéletlensége a kinézetében nyilvánul meg: Ví, a macska például csak „majdnem cirmos,” Doles, a kutya pedig „szörnyen szőrös.”

A Szörnyen szőrös barátság történeteiben mindig történik valami, ami egy-egy állat figyelmét a saját tökéletlenségére irányítja. Ebbe előszeretettel segít be Edvina, a sárgarigó is, aki imádja szítani a feszültséget. A feladat tehát adott: állatkáinknak meg kell tanulniuk felülkerekedni saját tökéletlenségük tényén, miközben lassanként tanulgatják, hogyan kell kezelni az ember-, akarom mondani állatközi kapcsolataikat. Sőt, nem csak az összegubancolódott barátságokat kell megtanulniuk szétbogozni, hanem azzal is meg kell küzdeniük, hogy egyikük eltávozik közülük. Hogy ez a távozás pontosan mit jelent, azt homály borítja – számunkra és az állatkák számára is –, egyikük úgy gondolja, hogy az eltávozott illetőnek „máshova húzott a szíve.” De valljuk be, mi, felnőttek sem érjük be ésszel, mit is jelent eltávozni.

Bendl Vera lazán összefűzött történetei egymásra épülnek, érdemes tehát regényként, elejétől a végéig olvasni a könyvet. A szöveg nem szeretne feleslegesen cicomás lenni, ellenkezőleg, a szerző szóhasználata nagyon életszerű, mégis választékos. Az állatkák modellezik a gyerekek számára, hogy mit is jelent közösségben élni, ami az okostelefonok korában talán még fontosabb feladat, mint valaha, főképp pedig toleranciára, ezen belül pedig az önmagunk iránti toleranciára is tanítanak.

Grela Alexandra, aki a könyv lakóit megrajzolta, az egyik legnépszerűbb magyar illusztrátor, képi világa hasonlatos Török Biankáéhoz. A tempera, a tinta és a színes ceruza keverékével hozza létre az erdő színpompás, mégis harmonikus látványvilágát és érzékeny, tökéletlenül szerethető karaktereit.

Bendl Vera: Szörnyen szőrös barátság. Grela Alexandra rajzaival. Pagony Kiadó, 2024.