Üvegházi irodalom Szlovákiában?

Kocur László úgy mutatja be az ArtFalatok cími antológiát, hogy szerzőiről és a könyvecskében szereplő írásokról érdemben nem szól, tehát közvetve már ezzel állást foglal az érintett alkotásokról, na meg expressis verbis is, amikor a szövegek „túlontúl amatőr“ voltát említi. Vitatja, hogy az antológiában szereplők nemzedéket alkotnának, és szembehelyezkedik az összeállító Juhász Katalinnak a kötet előszavában megfogalmazott véleményével. A Plectrum Kiadó és a válogató védőszárnyai alatt nyilvánosságra lépő szerzők pályakezdésének nehézségeiről nesztoruk, Juhász Katalin számol be – válaszként a kritikus által felvetett problémákra. Viszontválaszában Kocur László kifejti, hogy könyvet értékelve ő csak a szövegből indulhat ki, nem veheti figyelembe azokat a körülményeket, melyeket nem ismer, mert a szövegből nem derülnek ki. Németh Zoltán ezzel egyetértve már nem egyszerűen a szövegközpontúság mellett tör lándzsát, hanem értelmezés és érték összefüggésére világít rá. Vele szemben hozzászólásában Szászi Zoltán azt hangsúlyozza, hogy a műértékelés nem hagyhatja figyelmen kívül az alkotó személyét.

Látható, az ArtFALatokról már szó sincs; eddig sem volt, ha recenziójában Kocur László nem sorolja fel a szerzőket, az olvasó még a nevüket sem ismerné. Igaz, Szászi Zoltán visszatér egy mondat erejéig a viszály almájára, tehát a könyvre, mondván, hogy „Nem akarom én minősíteni az ArtFALatok szerzőit, de állíthatom, első megmérettetésre nem találtatnak könnyűnek“, de érvek híján mondata kinyilatkoztatás. (És még ilyen minőségében is fenntartásokkal kezelendő, hiszen éppenséggel állításának ellenkezője az igaz, ebből lett vita.)

Nagyon szerencsés (jó időben és helyen kimondott) Kocur Lászlónak az a megállapítása, mely szerint „szó sincs arról, hogy újra kéne építeni az irodalmi rendszert“. Igen, akár ez is lehetne a legkisebb közös nevező. Az utolsó vitahozzászólás pedig arra késztetett, hogy egy korábbi vita összegzését idézzem fel, emlékeztetőül, nehogy megint elölről kezdjünk valamit, ami már egyszer kimondatott. Nem tudhatom, a vitatkozók közül ki mennyire emlékszik rá, ezért idézem Tőzsér Árpádnak egy több mint harminc évvel ezelőtti helyzetjelentését (A kritika a ház jövője. Irodalomkritikánk szempontjaihoz): „Aki a gondolatnak csak házigazdája, nem művelője, annak előbb-utóbb házigazda mivolta is problematikus lesz, mert a gondolat: jövő, a gondolat: a »ház« jövője. Aki megelégszik a puszta házzal, a létezés elemi feltételeivel, aki a nemzetet és irodalmát nem a múlt-jelen-jövő koordinátái közt látja, attól a könyörtelenül haladó idő egyszer majd az elemi feltételeket is megvonja.“ Nekem ez a folyamatos továbbgondolkodás szükségszerűségéről szóló intelem jár az eszemben az Új Szóban most gyűrűző, ide-oda kígyózó vitát figyelve. Tudniillik részben Juhász Katalin, de sokkal inkább Szászi Zoltán hozzászólásában lehetőségként benne foglaltatik a puszta háznak, a ház meglétének az elfelejtése is. Annak a ténynek a figyelmen kívül hagyása, hogy – ismét Tőzsérre hivatkozva – az esztétikum csak az esztétika ítélkező módszereivel közelíthető meg. Minden egyéb megközelítés a kritika tárgyától, az irodalomtól való eltávolodás. Győry Dezső hetven évvel ezelőtt mondta ki a nemzeti szemüveg és a vörös szemüveg kritikusi módszerének tarthatatlanságát, Tőzsér 1970-ben a Győry Dezső-féle „ember-magyar“ tanról, hogy gondolkodó főt nem elégíthet ki. Ezzel kimondja az önmagunkon való túllépés szükségességét.

Számomra ezért (is) meglepő, hogy 2002-ben a velem azonos korú költő salamoni mozdulattal az orrára biggyeszt egy zolibácsis szemüveget, s azt írja, hogy „Anno vagy tíz éve még azért imádkoztunk, legyen már egy új nemzedék, legyenek kritikusi vénával rendelkező ifjak, kik majd értő, figyelő, kísérő és segítő ítészként mívesen gyomlálgatva virágzó kertté varázsolják a magyar irodalom Szlovákiában zöldellő kertecskéjét“, s a kritikus szemére veti, hogy „még annak a gyenge hajtásnak is elveszi a kedvét a bimbózástól, amit itthoni palántanevelgetők kínnal-keservvel, fóliával, üvegburával nagy nehezen majdnem kihajtattak.“ Nem emlékszem ugyanis ilyesmire, sem 1992-ből, sem tíz évvel korábbról, az Iródia idejéből, mint ahogy, ha jól emlékszem, az előttünk járó nemzedék sem ezért imádkozott. Imádkozás helyett írtak, olvastak és vitatkoztak a költők. A papnak is készülő Krausz Tivadar vitairatára emlékszem, mely a nevelgetés szándékával éppen csak kacérkodó Tóth Károly-kritikát úgy forgatta ki alapjaiból, hogy szerzője örökre felhagyott a kritikaírással, nemzedékünkben és az irodalomban irt, a házban huzatot hagyva maga után. Ha valamiért mégis imádkoztunk, talán magunkért, a mozgalomért, a megmérettetés lehetőségéért, nemzedékünk irodalmának létjogosultságáért (ha szabad így fogalmaznom). Meg néha Hodossy Gyuláért, mikor éppen vásárra vitte a bőrét miattunk, érettünk. Körülvéve besúgókkal, polgári ruhás rendőrökkel és ügynökökkel talán azért is imádkoztunk, hogy ne bumburnyákoljanak bele bennünket az anyaföldbe azok, akik ugyanezt próbálták megtenni a hetvenes évek elején a szerintük kirekesztésre ítéltekkel – tehát hogy ne nagyon ártsanak nekünk (emezekkel együtt, mert ha kapóra jött nekik, az öszszes szemüvegesek összefogva, egységesen léptek fel). Alig akadt ember, aki kiállt volna a mozgalom és a nemzedék mellett; Grendel Lajoson, Balla Kálmánon és Turczel Lajoson kívül. Nem emlékszem arra, hogy bárki közülük vagy közülünk olyan vitakultúrát óhajtott vagy gyakorolt volna, amikor is nem olvasat állna olvasattal szemben (az olvasóra bízva a mérlegelést, szempontokat, értékítéletet kínálva neki), hanem olvasat áll kinyilatkoztatással szemben. Nincs róla tudomásom, hogy a ma negyvenéves, tehetségét művekkel bizonyító költők és írók közt volna akár egy is, aki az irodalomtól távol álló eszközökkel operálna – a kritikust kioktató, neki nagyképűen irányt, szerepet, szempontokat szabó módon, vagy hogy műveltségét, cizelláltságát, tudását vagy tudományos fokozatát becsmérelné. Emlékszem azonban sok olyan gyarlóságra, be nem váltott ígéretre, meg nem valósult reményre, külső és belső negatív körülményre és elforgácsolt tehetségre, mely miatt ez a nemzedék is szegényebb lett valamivel. Egyebek közt a Poszt című folyóirattal. Emlékszem arra is, hogy a lap (a mozgalom nevéhez hasonlóan) többjelentésű nevének megválasztásakor már nagyjából tudtuk, mit értsünk a „posztmodern“ szó alatt, s véletlenül sem használtuk volna negatív jelzős szószerkezetben, az „érthetetlen“ vagy a „bonyolult“ szinonimájaként. De ismerős nekem ebből a rendszerváltás előtti időből a „Nem lehet ezt így kérem! Meg nem is szabad.“ is. És fájlalom, hogy Szászi Zoltán ezeket a mondatokat nem idézi, hanem leírja. Nem vitatkozom vele, mert csak azzal a (költői) magatartással lehet vitatkozni, amelyik esztétikailag létezik (ismét Tőzsért idézve).

Szászi Zoltánnak „akkor jó a kritika, ha egyenes, eredeti gondolatokat tükröz, és nincs benne százlábnyi lábjegyzet, hivatkozás meg vonatkozás.“ Ha teheti, csak ilyeneket olvasson. Elfogadom, hogy nem Kocur László-féle kritikusra vágyik. Kissé érthetetlen, miért épp Kocur László könyvismertetése kapcsán tesz ilyen vallomást, mert azt én éppenséggel ilyennek látom. De fel nem foghatom, miért várja el a kritikustól, hogy így vagy úgy írjon, vagy hogy így meg emígy ne írjon. Mi várható el a kritikustól? A költőtől, a prózaírótól? A szerkesztőtől? Juhász Katalintól például nem vártam el, hogy védelmébe vegye az általa létre segített antológiát. Megtette, becsületére váljék, ráadásul nyilvános vitát kezdeményezett. Nem is a végterméket óvja (arról szerényen azt írja: „kicsi, szerény, seszínű“), hanem a születés nehéz folyamatát tárja fel. De felteszi a kérdést: „milyen jogon mondhatja bárki, hogy a dolog elhamarkodott volt?“ Alanyi jogon. A könyv megjelent, s ezzel a kiadó minden jogot (a szerzőin kívül) átruházott az olvasókra. Mint olvasóra őrá is. Azonnal él is ezzel a jogával, mondván: „Elhamarkodott ez az antológia? Lehet…“ Az olyan rutinos szerkesztőnek és csiszolt költőnek, mint amilyen Juhász Katalin, azon sem kell töprengenie, honnan „szerezhet egy tizenéves fiatal kellő poétikai iskolázottságot.“ Tőle. Három évig nevelgette-érlelgette palántáit.

Az irodalom szempontjából akkor van értelme poétikáknak, iskoláknak, írásnak, szerkesztésnek és kritikának (meg könyvkiadásnak és -terjesztésnek), ha értéktöbbletet eredményeznek. Ha szabadon és öntörvényűen alakulnak, ha gondolkodni késztetnek. Másként a könyörtelen idő ezeket az elemi feltételeket is megvonja az irodalomtól. S akkor ismét felmerülhet annak együttes lehetősége, hogy a szépirodalom „palántanevelgetők“ segédletével, üvegbura alatt szülessék, a nem „itthoni“ kritikusnak magyarázzuk el, hogyan nézzen és mit lásson meg. Egyáltalán: lássuk meg a kritikusban az embert, legyen meg róla kinek-kinek igénye szerint pontosan körülhatárolható elképzelése, ki-ki a szükségletei szerint szabja meg, lehet-e érettséginél magasabb végzettsége, legyen-e szemüvege és milyen, hova írjon, miről és hogyan… Egyúttal azonnal szabjuk meg azt is, mi legyen azzal a kritikussal, aki nem felel majd meg ezeknek az elvárásoknak. A legjobb volna beüvegezni az egész kertecskét, így a kritikus is bura alatt növekedne, bimbózhatna kedvére. Nem kellene többé kerülgetnünk a „szlovákiai magyar irodalom“ kifejezést sem, a felvidékit megtarthatnánk, rokon értelmi megfelelője az „üvegházi magyar irodalom“ volna, a cizelláltabb kritikus esetleg írhatná úgy is: „primőr irodalom“. Nagy Lajos ismert mondása szerint: „Érdekes lenne még egy kis rövid sárga kígyó lila kecskeszakállal.“

Tőzsér Árpád harminc évvel ezelőtt olyan kritikát szorgalmazott, mely végre önkritika is volna, s a múlt, a jelen és a jövő koordinátái közt lebegtetve felteszi a kérdést, milyen jövőt ígér számunkra a kizárólagos önvédő kritika gyakorlata. A lehetséges válaszok közt – lehetőségként – ott rejlik a dilettantizmus és a provincializmus is. A provincializmus, mely amennyiben elmaradottság, annyiban időzavar is. Polémia tárgyává tehető, de úgy tudom, ezt már megvitatták az előttünk járó nemzedékek. Igaz ugyanakkor az is (mint azt Radnóti Sándor egy helyütt megjegyzi), hogy az idő, melyet a kritika a tárgyává tehet, a legkényesebb, a legtöbb érzékenységet kiváltó tárgyak közé tartozik.