Underground zajlások az Alsó-Kapuban

Kassa. Szerdánként izgalmas dolgok történnek a föld alatt: a Fő utcán korzózók zenét hallhatnak kiszűrődni odalentről. Festményeket nézegetni már egy hónapja lehet az Alsó Kapu névre keresztelt objektumban, a város legbátrabb szervezőirodája azonban egy ideje könynyű- és komolyzenészeket csalogat ebbe az európai unikumnak számító, remek akusztikájú folyosó- és teremrendszerbe. Peter Nagy kezdte a sort, és a nézőket lassacskán sikerült „leszoktatni” a föld alá; Marián Varga, a hazai beatlegenda koncertjére már olyan természetességgel ültek be az emberek, mint a sarki kávéházba. Hogy mégse menjen minden flottul, előző éjjel az eső legyőzte az üvegtetőt, a 80 millióért rendbe tett kamaracsarnokban lefektetett vezetékek eláztak. Az első improvizációra így nem a művészek, hanem a szervezők kényszerültek, a koncert egy kisebb szükség-folyosóra szorult, amiért a két zenész hálás lehetett, a közönség viszont kevésbé, hiszen se nem láttak, se levegőt nem kaptak. Ami viszont hallatszott, az mindenért kárpótolt.

Marián Varga remélhetőleg nem szorul bemutatásra, a ’70-es években ő röpítette egekbe a Prúdy zenekart és a Collegium Musicumot, ez utóbbi élén bátran nyúlt Bach-, Bartók- és Prokofjev-művekhez, ami az ő kezén átment, arra a beat-nemzedék vevő volt. Varga később írt filmzenéket, színházi kísérőzenét, musicalt, dalokat, újabban pedig visszatérni látszik a gyökerekhez, azaz nem tudja megtagadni konzervatorista múltját. Ehhez egy fiatal csellistát, Jozef Luptákot választotta társul, aki nem csupán az orgona-cselló duettekben, hanem szólóban is szeret kísérletezni, például dúdoló, amolyan Laurie Anderson-os hangon kántál dallamokat saját, repetitív elemekkel tűzdelt játékához.

Az eseményt komolyzenei hangversenyként hirdették, ám a közönség nagy része tudta, mit várhat, illetve tudta, hogy Vargánál lehetetlen jóslatokba bocsátkozni. Apró témák nagy formátumú előadása, rétegek egymásra rakosgatása, emelkedettség és agresszív futamok egyaránt jellemzik játékát. Aznap este is ügyesen egyensúlyozott a beat radikalizmusa és a klasszikus zene tradicionalizmusa között, az alapdallamot hosszú zenei „kommentárokkal” dúsította fel, egyéni olvasatai pedig láthatóan gyakran a csellista kollégát is meglepték. A bizarr helyszín, a már-már templomi akusztika is rásegített az egyediségre, és hamarosan a hallgató úgy érezhette, róla itt most el van feledkezve, a két zenész egymásnak játszik, csak ketten vannak itt, és próbálgatják a Hammond és a cselló hangszíneit a 13. századi falak között. Az említett zivatarnak köszönhetően az előadók közel kerültek a kijárati lépcsősorhoz, amely egy idő után érthető módon megtelt kíváncsi potyázókkal. Ők legalább olyan jól hallhatták a koncertet, mint a fizető vendégek, bár sokkal hangosabbak voltak amazoknál. Ám ez már az improvizáció átka. Ma, Zuzana Homolová koncertjének napján remélhetőleg tiszta lesz az ég.