Vad publicisztikák jelentek meg a kormányközeli magyar sajtóban arról, hogy ideje Kelet felé fordulni. Ez a szerzőknél elsősorban a kommunisták által irányított Pekinget jelenti és persze a háborúpárti Oroszországot. Egyik sem egy ígéretes választás, és nem ellentmondás nélküli ez úgy, hogy ugyanezek a szerzők és döntéshozók gyakran magukat keresztényként tüntetik fel, és augusztus 20-hoz közeledve szaporodnak a „szentistvánozó” megszólalások is.
Azt a tartalmi kijelentést felvállalni, hogy a „valódi” keresztények (amit ők úgy értenek, hogy LMBTQ-kritikus, nem pedig úgy, hogy „ne lopj” vagy más, egyszerűbb parancsok...) Keletre tekintenek, meglehetősen paradox. Tegyük a szívünkre a kezünk, és nézzük meg, az első éves logika tantárgy mit mondana arról a kijelentésről, hogy a keresztényeknek immár egy KGB-ezredessel kell együttműködni, aki az orosz ortodox egyházat csak a befolyásolás eszközének tekinti, illetve azzal a kommunista párttal Kínában, amely kifejezetten irtotta a keresztényeket, tibeti szerzeteseket és minden vallást, tekintve, hogy ateista alapállással tekintenek a világra?!
Ez mégis úgy hangzik mostanában, hogy a Szent István-féle 1000 nyugatos év lejárt, a nagy világrendszerek fordulásával a magyaroknak ezt az európai fészket ott kell hagyni. Mondjuk ez ideális esetben úgy fest, hogy aki annyira Keletre akar menni, az vehetné a sátorfáját, és húzzon fel jurtát Peking-külsőn vagy a Vörös téren, próbálja ki, hogy milyen is az a Kelet, amelyre úgy áhítozik. Szerintem egy hét után kevés Kelet-hívő maradna.
A keleti felforgató propaganda kiszolgálása, visszhangozása egyszerűen nemzetbiztonsági kockázat. A hidegháborúban hazaárulás lehetett ez a vasfüggöny szerencsésebb oldalán. A saját civilizációnk, a zsidó-keresztény kultúrán nyugvó Európa és tágabb Nyugat belső feszegetése, mérgezése és aláásása a magunk alatt fűrészelt ág klasszikus esete.
Ugyanis a Kelet majmolásával töltött idő és erőforrások helyett éppenséggel lehetne a nyugati szövetséget erősíteni. Orbán Viktor egy másik attitűddel 2010 óta simán feldolgozhatta volna magát NATO-főtitkárnak vagy az uniós Tanács elnökének. A magyar diplomácia emberei fontos nemzetközi intézményekben üldögélhetnének. Ehelyett kínai hitelekből élő, oroszbarát politikát választott, amely mentsvára az, hogy a moszkvai–kínai befolyásolási műveletek nyugati elemeinek várja a választási sikerét. Persze 1944 végén is volt olyan része a politikusoknak, akik a németek győzelmét várták, ahogy 1989 nyarán se hitte volna a kommunista magyar elit egy része, hogy őszre elsöprik a rendszert.
A saját fészkünkből aktívan csipkedni a gallyakat még akkor sem tűnik racionálisnak, ha a fa más ágain vannak további fészkek, amelyek esetleg messzebbről szebbnek tűnnek. De tegyük hozzá: csak messzebbről, hiszen már sokszor írtam arról, hogy sem Kína, és főleg az oroszok, nem állnak annyira fényesen, mint ahogy az általuk felturbózott egyes európai sajtófelületek és sajtónagyköveteik ezt feltüntetik. Hajrá, valóság, hajrá, racionalitás!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.