Újraéli kamaszkorát és gyerekkorát

A pozsonyi Reiter Éva „nem középiskolás fokon” oktatja a német nyelvet, de ennél is jobban élvezi az idegenvezetői munkát, amit később kezdett el. Jelenleg kisfiával, Marcival van otthon, aki egy vele született szindróma miatt fokozott figyelmet igényel. A versek is végigkísérték az életét, néha erőteljesebben, máskor csak a háttérből. A kamaszkori terelgetés családon belül zajlott: Ady-rajongó édesapja, a hegedűművész Reiter István gyakran idézgetett kedvenc költőjétől.

„A mai napig megmaradt bennem, ahogy szavalja, hogy Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol álmodoztam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág. / S finom remegések: az erőm. Talán akkor csodálkoztam rá először a költészetre, amikor elképzeltem ezt a gyönyörű képet. Aztán tizenhat éves koromban anyukám, Lelkes Júlia, aki rádiós volt, elvitt Jordán Tamás József Attila-estjére. Ez még a rendszerváltás előtt történt, akkoriban sok színvonalas irodalmi estet rendeztek Pozsonyban. A Stefánia kávéházban a csilláron is lógtak, és én fél méterre ültem Jordán Tamástól, aki teljesen elvarázsolt. Ott kuksolhattam a sarokban akkor is, amikor anyukám interjút készített vele, szóval nem is tudom, hogy a költő volt-e rám nagyobb hatással aznap este, vagy a verseit tolmácsoló színész. Később Cserhalmi György József Attila-lemezét is rongyosra hallgattam, aki szintén karizmatikus személyiség. Nem lényegtelen, hogy ki által, milyen formában jut el az emberhez a költészet” – emlékszik vissza Éva, aki a most választott Kányádi-verset is személyes élmények által szerette meg. „Tizenöt éves koromban voltam először táncházban az őrsújfalui művelődési táborban, ahonnan már a széki táncokkal megfertőzve jöttem haza. Ősszel a barátnőimmel jelentkeztem az Ifjú Szivekbe, és tizennyolc éves koromig néptáncoltam. Ebben az időszakban hallottam először a Fekete-piros című verset a tévében, szintén Cserhalmi előadásában. Mélyen megérintett, mert az elsődleges mondanivaló mellett felfedeztem benne a zene lüktetését, a tánc ritmusát, mindazt, amit rendszeresen megéltem a tánccsoportban. Úgy éreztem, közöm van ehhez a vershez. Akkoriban ástam bele magam az erdélyi népi kultúrába, megismertem az egyes tájegységek táncait, tudtam, mi honnan származik, szóval életem egyik meghatározó kulturális élményét kaptam.”

Éva olyannyira megszerette az irodalmat, hogy magától értetődő volt: magyar szakra jelentkezik a Comenius Egyetem bölcsészkarán. Az évek alatt azonban fokozatosan másik választott szakja, a német került előtérbe. Egy évre meg is szakította tanulmányait, hogy Bécsbe mehessen tökéletesíteni a nyelvtudását. Miután visszatért, az évfolyam sztárja lett, kevesen beszéltek nála jobban németül a diákok közül. És ez a sikerélmény arra ösztönözte, hogy szakdolgozatát is Bécsben írja meg. Ott került közel Rilke költészetéhez, szintén egy „közvetítő” által. „Lou Andreas-Salomé volt a szakdolgozatom témája, egy rendkívül intelligens nő, aki évtizedekkel megelőzte korát. Rilke múzsája, ösztönzője, szerelme volt. Korábban Nietzsche is feleségül akarta venni, de ő kikosarazta a nagy filozófust. Később Freud tanítványa lett, pszichoanalízissel foglalkozott. Az első nők egyikeként járt egyetemre Svájcban, ahol ez már lehetséges volt, és ahová Pétervárról érkezett. Oroszul tanította Rilkét, hogy eredetiben olvashassa a klasszikusokat, elkísérte őt Oroszországba, ahol Tolsztojjal is találkoztak. Szemléletével, világképével nagy hatással volt a nála közel tizenöt évvel fiatalabb költőre.”

Nem tudni, hogy az 1902-ben született Őszi nap gondolatiságát mennyire befolyásolta Lou Andreas-Salomé, de a versben, főleg annak második részében némi Nietzsche-hatás fedezhető fel. A költő ekkor még nincs harmincéves, hét éve ismeri a karizmatikus asszonyt, aki elsőként kezdte őt Rainernek hívni a René helyett. Az itt közölt fordítás Kosztolányi Dezsőé, ez Reiter Éva kedvence az interneten fellelhető huszonhatból. Érdekesség, hogy Kányádi Sándor is lefordította ezt a verset, amely egyszerű nyelvezetű, rövid, és látszatra könnyen átültethető magyarra. De a mögöttes tartalom, a szerző létfilozófiája Kosztolányi nyelvén érvényesül leginkább – állítja Éva, aki szerint Rilke itt annyira friss, mai hangon szól hozzánk, mintha egy kortárs költőt olvasnánk. És könyörtelenül konkrét: jön az ősz, és nem lesz feltámadás. Ez nem a termékenység évszaka, hanem az elmúlásé, az ember pedig magára marad a legvégén. „Szerintem Rilkénél az istenkeresés leginkább kapaszkodók keresése, a bizonyosság, a megnyugvás felé vezető út” – véli Éva.

Amikor Bécsből hazajött, nem az addigi csoporttársaival folytatta az egyetemet, hanem egy évfolyammal lejjebb, és az évhalasztásnak egy meghatározó barátot köszönhet: Vojtek Sándort, a későbbi legendás irodalomtanárt, aki rövid földi élete során sokakat „megfertőzött” lelkesedésével és alaposságával. Éva szerint ő afféle nem hivatalos tanársegéd volt a pozsonyi magyar tanszéken azok számára, akiket bizalmába fogadott. „Vele meg lehetett vitatni a verseket, egyszerre volt segítőkész és kíváncsi mások véleményére. Fontosnak tartotta, hogy mindent eredetiben olvasson el. Rilkéről is sokat beszélgettünk, tulajdonképpen Sanyinak köszönhetem, hogy ennyire közel kerültem a költészetéhez.”.

Éva az egyetem után németnyelvtanár lett, és elért a szakma csúcsára: az Osztrák Intézetben, majd tíz éven át a Goethe Intézetben dolgozott, nálunk ezek a legjobb nyelviskolák. „Az ottani módszertan különbözik a tájainkon elterjedt konzervatív, száraz nyelvoktatástól. Külön képzéseket kaptunk, hogy játékosabban tudjuk átadni a tananyagot. Sokat köszönhetek a Goethe Intézetnek, de az is tény, hogy közben fokozatosan egyre távolabb kerültem a magyar irodalomtól és magától a nyelvtől is. Német kollégáim voltak, sokat dolgoztam, igyekeztem mindig a maximumot nyújtani, tulajdonképpen taposómalomban éltem. Amikor később letettem az idegenvezetői szakvizsgát, és elkezdtem turistacsoportokat vezetni Pozsonyban, szintén csaknem teljesen németül zajlott az életem. Élveztem azt a munkát, talán még jobban, mint a tanítást. Ebből a burokból csak akkor szakadtam ki, amikor megismertem a későbbi férjemet, Jakubecz Lászlót. Ő rádiós szerkesztőként dolgozik, egyébként diplomás színész, és néhány évvel ezelőtt csinált egy József Attila-estet, később édesapámmal közösen egy Ady-estet. Mindkét műsor születését végigkövettem a háttérből, és visszataláltam a csodálatos magyar költészethez. A férjemnek köszönhetően újraélem a kamaszkoromat, a kisfiamnak köszönhetően pedig a gyerekkoromat, amikor nekem olvastak fel verseket.”

Marci négyéves múlt, és különleges törődést igényel, mivel Down-szindrómával született. „Az ilyen gyerekek többségének fejlett az érzelmi intelligenciája, különösen vonzódnak a művészetekhez, és rajta is azt látom, hogy imádja, ha népdalokat énekelek neki, vagy ha felolvasok, mondjuk Weöres Sándortól. Lelkesen dobolja a ritmust, ismétli az egyes szótagokat, és gyakran ő kéri, hogy olvassak. Bettes István Tio-tio-tio-tinx című kötetét azért szereti, mert tele van hangutánzó szavakkal és szép képekkel. Varró Dániel is nagy kedvence, több szót konkréten az ő gyerekverseinek köszönhetően tanult meg, annyit mondogattam neki ezeket a ritmikus, kedves kis szövegeket. Itt az újabb bizonyíték arra, hogy a költészet csodákra képes.”