„Újat akarnak hallani, meg akarnak lepődni“

A zenész testvérpár, a Ghymes együttes alapítói a hivatalos indokás szerint a magyar és közép-kelet-európai népzenei alapokon nyugvó hagyományápoló, értékmegőrző, azt a legszélesebb környezetben megismertető és elfogadtató, népdalkincsünket megőrző és továbbadó, humanista szellemiségű, a magyar nyelvet virtuóz módon használó zeneszerzői, előadóművészi, költői, dalszövegírói munkásságukért részesültek megosztott Kossuth-díjban március 15-én.

Mit éreztetek, amikor megtudtátok a hírt?
Szarka Tamás: Én az örömön és a meglepetésen túl nagy megkönnyebbülést is éreztem, mert ez a díj visszaigazolása annak a munkának, amely mögöttem van. A Kossuth-díj egyébként Közép-Európában magyar specifikumnak számít, sem nálunk, sem Csehországban nincs olyan állami elismerés, amelyet a kultúra képviselőinek ítélnek oda, és amelynek ilyen ereje lenne. Ez a díj sok korszakot átélt, mégis tekintélyes maradt, ami külön pozitívum. Tisztelem a bátorságát azoknak, akik minket tartottak érdemesnek rá, mert kevés ötven év alatti művésznek adták oda eddig, nehogy valakinek esetleg fejébe szálljon a dicsőség. Úgy látszik, rólunk ezt nem feltételezik, és ez jól esik.
Szarka Gyula: Tényleg örömmel láttuk, hogy mi vagyunk a legfiatalabbak a díjátadó ünnepségen. Egy ilyen díj inspiráló tud lenni a jövőre nézve, és ebből a szempontból jó, hogy nem hetvenévesen kaptuk meg. Persze abban a korban is nagy elismerés, de már inkább egy hosszú életpálya jutalmazása.

A ti esetetekben is elég hosszú életpálya jutalmazásáról beszélhetünk, hiszen a Ghymes csaknem harminc évvel ezelőtt alakult, és azóta szünet nélkül dolgoztok, sőt karrieretek folyamatosan felfelé ível. Viszont nagyon alulról indultatok, és lassan araszoltatok előre...
Szarka Gyula: A kilencvenes évek végéig nem játszottunk rendszeresen Magyarországon. Persze próbálkoztunk, lépcsőztünkéskopogtattunkkülönböző kiadóknál, mutogattuk a demófelvételeket, de senki sem mert pénzt fektetni ennyire szokatlan hangzású zenébe. 1998-ban jelent meg a Rege című lemezünk, ez volt az első, amelyik berobbant a köztudatba. Innentől hívtak minket rendszeresebben Magyarországra, sőt inkább csak 2000-től. Ráadásul a magyar zeneipar eléggé zárt, nehezen fogadja be a kívülről jövő próbálkozásokat.
Szarka Tamás: 2000-ben a Smaragdvárossal mentünk át egy nagy kiadóhoz, akik azt mondták, érdekes a zenénk, de nagyobb sikere lesz külföldön, mint belföldön. Nem is elsősorban a magyarországi piacra szánták, de azért csináltak neki reklámot. És nem lett igazuk. A magyar közönség is elfogadott, megszeretett minket. Sőt legtöbben csak ekkor, utólag fedezték fel a Regét, amelyet annak idején nem tudtunk megfelelően promotálni Magyarországon. Szarka Gyula: A Smaragdváros egyébként külföldön is szép sikert aratott, azon a nyáron az európai világzenei slágerlista 10. helyére kúszott fel.

Mennyire szólt bele a kiadó a zenétekbe? Sokan azért nem mennek nagy kiadókhoz, mert attól félnek, rájuk erőltetik a saját ízlésüket...
Szarka Tamás: Hallottunk ilyen történeteket, tudjuk, hogy ez egy létező probléma, de szerencsére mi sosem tapasztaltunk ilyesmit. Talán pont azért hagytak minket azt csinálni, amit akartunk, mert annyira szokatlan zenét hoztunk a palettára, hogy egyszerűen nem találtak fogást rajtunk, sehová sem tudtak minket besorolni. Illetve az úgynevezett világzenét, ahová végül besoroltak, olyannyira a periférián kezelték, hogy csak a végső változatot hallgatták meg, sőt előfordult, hogy meg sem hallgatták a lemezt, mielőtt kiadták.

Elérkeztünk a műfaji meghatározáshoz. Az interjúkban mindig azzal veritek vissza a világzene meghatározást, hogy ti 'Ghymes-zenét' csináltok. Itt általában véget is ér a gondolatmenet. Mégis, hogyan magyaráznátok el valakinek, aki még sosem hallott titeket, mi is az a Ghymes-zene?
Szarka Gyula: Már a legelső, 1987-es lemezünkre is írtunk olyan számokat, amelyeket nem lehet tisztán népzenének nevezni. Aztán ez a vonal fokozatosan egyre erősebb lett, annak ellenére, hogy sokan mondták nekünk: ezt nem lehet így játszani, mert ez nem autentikus népzene. Franciaországban viszont már a kilencvenes években sem volt ilyen problémánk, a hallgatóság érdeklődve és nyitottan állt hozzá a dologhoz. Ott hallottuk először a világzene kifejezést. Kiderült, hogy van egy ilyen műfaj, amelyet anélkül műveltünk, hogy tudtunk volna a létezéséről.
Szarka Tamás: A legtöbb, amit egy zenész elérhet az, ha van saját stílusa. Haazonnal felismerik a rádióban. A karakteres jegyek között említhetném a hangszerelést, a tempókat, vagy a különböző stílusokat, amelyeket a zenekar befogadott. De ez mind nem igaz. Minden azon az emberen múlik, aki a dalt írja. Saját személyiségünket kell tudni megjeleníteni, mindent, ami emberileg és zeneileg valaha hatással volt ránk. Aki felismer egy Ghymes-számot a rádióban, engem ismer fel. És ma már talán akkor is felismerne, ha például cseh rezesbandának írnék számokat. Soha nem a majdani hallgató tetszését akarjuk elnyerni, ha zenét szerzünk, csak az a fontos, hogy mi elégedettek legyünk vele. Nem igaz az a fáma, mely szerint a közönség azt akarja hallani, amit már ismer. Épp ellenkezőleg: újat akarnak hallani, meg akarnak lepődni. Mihelyt a közönség kezd diktálni, az már kommersz szórakoztató zene, a zenész pedig kénytelen feladni saját magát, azaz nem utat tör, hanem kitaposott ösvényen halad.

Sokak szerint épp a kereskedelmi rádiók diktálják a divatot, irányítják a trendeket azzal, hogy nem játszanak bizonyos zenéket, másokat pedig igen. Ebben a műanyag popzenével teli világban szinte érthetetlen, hogyan tud a Ghymes stadionokat megtölteni...
Szarka Gyula: Az igényesebb közönség annak ellenére megtalálja a számára érdekes zenét, hogy a rádiókban nem hallható. Szerencsére tömegével vannak még gondolkodó emberek, nem lehet mindenkivel megetetni a gagyit. Ezért nem értem például azokat a fesztiválszervezőket, akik csak rádiókból ismert zenekarokat léptetnek fel, mondván, hogy erre jön be a közönség. Ez nincs így. Sőt ezzel tulajdonképpen hülyének nézik a közönséget, és vezetik az orránál fogva. Már, akit lehet. Szerintem a legtöbben ugyanúgy vevők lennének a jó zenékre, mint a gagyira, ha megismerhetnék.
Szarka Tamás: Elmondok egy tanulságos történetet, amelyet az egyik kiadó vezetője mesélt el halkan nekünk 6-8 évvel ezelőtt. Adták ki sorra a magyar lemezeket, a kereskedelmi rádiók viszont nem játszották őket. Erre az illető felkereste az egyik rádió igazgatóját, és megkérdezte, miért van az, hogy a náluk hallható számok kétharmada angol nyelvű, és csak egyharmada magyar, a lemezboltokban viszont pont fordítva, az eladott lemezek kétharmada magyar. Ez minden üzleti logikának ellentmond, hiszen egyszerűen a magyar zenét inkább igénylik a hallgatók. Akkor miért nem játsza ezt a rádió? A válasz a következő volt: csak. Aztán a rádiós hozzátette, hogy szeretné ezt az arányt megfordítani. Azaz nem a kereskedelem irányítja a közízlést, hanem néhány ember, akik hatalmi pozícióba kerültek, és meg akarják mondani, mit hallgasson az ember. Az emberek egy része pedig hallgatja is, mert azt hiszik, az a legjobb, ami a rádiókban legtöbbet hallható.
Szarka Gyula: Ezért nagy a felelősségük a rendezvényszervezőknek. Fontos, hogy fesztiválokra, de akár falunapokra is merjenek hívni igényes zenekarokat és előadókat, ne csak haknisztárokat és háromnapos celebeket, akik épp kikoptak a kereskedelmi televziókból.

Lehet, hogy az a népzenei alap, amelyet csak eszközként, ugródeszkaként használtok, ugyanúgy él a magyar közönség tudatalattijában, mint a ti saját dallamaitok alatt? Talán ezért tudtok széles rétegeket megszólítani...
Szarka Tamás: Ha bemennél éjfél után egy diszkóba és meghallgatnád, mire tombolnak a tizenöt évesek, aztán ugyanolyan hangerővel betennél nekik, mondjuk, gyimesi ütőgordonos muzsikát, bizony megdöbbennél. Mert a kettő majdnem ugyanaz! Régen is a monotonitás kellett a tánc alá, ami révületbe szédít, főleg némi alkohollal kombinálva, ami helyett most már állítólag mást használnak a fiatalok. Szóval a tudatalattiban sok minden megfér egymás mellett, olyanok is szerethetik a népzenét, akik ezt nem is tudják magukról, csak egyszerűen a vérükben van, és ha meghallják, azonnal ismerős lesz. A népzene a legmodernebb, legelszálltabb kortárs zeneszerző vérében is ott van. Leonard Bernstein egyik utolsó könyvében, A megválaszolatlan kérdésben azt kutatta, hová tart a zene, merre fejlődhet még. Ő arra a következtetésre jutott a hetvenes években, hogy már nincs hová, már mindent kitaláltak, minden utat végigjártak. Akkor úgy tűnt, igaza is van, de volt még egy lépés, amire nem számított: a népzene. Azaz vissza a gyökerekhez, kezdjünk mindent elölről! És ma már tényleg szinte mindenki visszanyúl a népzenéhez.

Legújabb dalotok, a Babám szokatlanul közéletire sikerült, úgy is mondhatnám, nyíltan állást foglaltok benne az úgynevezett visszahonosítás ügye mellett. Ezt azért tartom fontos kérdésnek, mert eddig általában tartózkodtatok a közéleti témáktól a dalszövegekben. Ez egy új csapásirány nálatok most, hogy a Kossuth-díj kapcsán még többen figyelnek a szavatokra?
Szarka Tamás: Nem, szó sincs ilyesmiről. Én akkor reagálok valamire, amikor úgy vélem, muszáj, mert valami felháborít, felizgat, vagy valaminek megörülök, szóval erős érzéseket vált ki belőlem. Ezekből hangulatok lesznek, a hangulatokból pedig dalszövegek születnek. Szövegíróként, esetleg költőként nem tartom jónak, hogy várjunk tíz évig, addig titkosítsuk a problémát, és majd később foglalkozzunk vele. Most kell reagálni arra, ami körülöttünk történik. Egyébként az azonnaliság nehéz feladat, de az ember legalább szóban legyen bátor. József Attila vagy Ady Endre napi szinten reagáltak a világ dolgaira, szinte krónikásokként jegyezték, ami történt körülöttük.
Szarka Gyula: Az az általános vélemény rólunk Magyarországon, hogy nem köteleztük el magunkat egyik oldal felé sem. A felvidéki gyökereinket és a magyarságunkat pedig igyekszünk úgy megfogalmazni, hogy ne sértsünk vele másokat.